Következő fejezet

Egyszer már írtam arról milyen bátornak lenni. Ha visszatekintek arra az időszakra, igazából egy pillanatnyi élmény volt, amire rábólintottam. Most pedig minden bizonnyal életem hátralevő részéről döntök vakmerőséggel. 

Hetek óta a bátorság jár a fejemben. Merjek-e? 

Igyekeztem millió és egy jelet keresni arra, hogy helyettem azok a bizonyos egyértelmű, vagy éppen belebeszélt nyomok döntsenek. Sokszor öntött el a harag, mert úgy éreztem teljesen egyedül maradtam ebben a kérdésben. Senki, még a hozzám legközelebb álló emberek sem választották meg életem irányát. Ezt akkor el is könyveltem a teljes magamramaradás tényének. 

Ahogy sürgetett az idő, egyre jobban nyomasztott a helyzet. Görcsösen aludtam, és olyan álmokra vágytam amik egyéretelműen jelzik: merre tovább. 

Aztán egy vasárnapi délutánon merészen rányomtam az "enterre". 

Felmondtam. 

Nincs ezzel gond. Tényleg. Sőt. Elmesélem miért. 

Mikor nem hosszabította meg a légitársaság a szerződésemet a COVID alatt, teljesen kétségbeestem. Hirtelen nem tudtam ki is vagyok, mit akarok. Elveszítettem az identitásom. Addig én voltam Fanni, a légikisasszony a világ egyik legjobb légitársaságánál. Olyan ügyesen kebelez be egy ilyen nagy cég, annyira rafináltan mossa az agyunk, hogy minden amit teszünk, érzünk, gondolunk az a cég körül forog, olyannyira, hogy végül arra a kérdésre, hogy "ki vagyok én?" boldogan, amolyan manipulált bágyadtsággal vágok rá egy olyan választ, ami nem is igazán rólam szól, csupán egy végtelenül izgalmas szerepről, amit összekeverek az önazonossággal. Természetesen rengeteget formált az identitásomon ez a munka, sőt, rettentően hálás is vagyok. De azt meg kellett tanulnom, hogy az életem, hogy én, nem a cég vagyok, nem a munka az ami a jellememet meghatározza, mégha sokat alakított is rajtam. 

Szóval azalatt az idő alatt, míg vissza nem tértem a céghez, olyan dolgokat tapasztaltam, melyekre sosem lett volna lehetőségem, ha maradok. Mondhatjuk úgy is, hogy ráeszméltem, hogy van élet az E******s után is. (Nem véletlenül nem írom ki a nevét, hiszen ilyen információkat - mégha egyéni perspektívám szerint írom is - nem oszthatnék meg.) A Camino de Santiago (aminek a teljes élményleírásával még a mai napig tartozom), az egy hónapos jóga elvonulásom Indiában és még sorolhatnám azokat az élményeket, melyek teljesen kilendítettek a komfort zónámból, és hihetetlen erősen formálták a személyiségemet, életszemléletemet. 

Hogy miért mentem vissza repülni? Mert imádok repülni. A mai napig. És bizony milliónyi dolog fog hiányozni. A reptereken való vonulás, a szállodaszobák steril miliője, az az egósimogató érzés, amikor a pilóták mosolyogva isszák a szavaimat, egy jó csapattal való röhögés az éjszaka közepén, míg az utasok alszanak, a pilótafülkéből való eszméletlen kilátás, a szálloda bárjában az első korty bor, az, hogy mindenhol otthon érzem magam, az illúzió, hogy szabad vagyok, az első jól beszippantott lélegzet miután kilépek a reptéri ajtón - mert minden városnak más illata van, a fel és leszállás, és nem utolsósorban a fizetésem és az a langyos, megszokott rutinszerű világom, mely a legtöbb embernek teljes rutintalanságnak tűnik. 

Ilyen közegben a manipulált munkavállaló rendkívül nehezen veszi észre a kiégés jeleit, még akkor is, ha már ő maga is belátja, hogy a munkakapcsolat mérgező. Igazán ügyes eszközöket használnak arra, hogy véletlenül se tünjön fel, hogy igazából milyen mentális bántalmazásban van része a dolgozóknak. Sőt, saját magukat győzik meg arról, hogy egyébként mennyire megéri éjszakákat nem átaludni és a jetlag émelyítő állapotában élni. Olyan sok esetben elúzzák előttünk a mézesmadzagot, hogy végül mindig az a konklúzió, hogy mennyire szerencsések vagyunk, még akkor is, ha mindez egy rózsaszínbe csomagolt kolosszális illúzió. 

Félreértés ne essen az olvasottak alapján. Nem panaszkodásnak szánom. Én végtelenül hálás vagyok ezért a 9 évért és még azt is merném mondani, hogy hálás vagyok a légitársaságnak is. A mostani percig úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt, amit akkor 2014-ben meghoztam. Jóval többet kaptam ezektől az évektől, mint amit valaha reméltem volna. Olyan mélységeket és magasságokat éltem meg, melyek által egy teljesen más dimenzióban kezdtem magam látni. Megismertem a férjemet egy Bali layover alkalmával, beutaztam a világot, lehetőséget teremtettem a családomnak is, hogy utazhassanak, pénzt kerestem és egyre inkább láttam körvonalazódni saját énemet. Elkezdtem tisztelni magam. És ennek folyamataként végül úgy éreztem, hogy már nincs helyem egy olyan környezetben, melyben semmi kontollom nincs az időm és szabad akaratom felett. Ebből az életvitelből kivettem mindent, amit lehetett, s szépen lassan azt figyeltem meg, hogy már inkább elvesz belőlem, mint ad. Azt kezdtem el érezni, hogy ennél többre vagyok hivatott. 

Intermezzo

Már egy hete írom ezt a bejegyzést, és nagyon kűzdök vele. Utolsó előtti layoveremet töltve, utoljára dolgozva a B777 géptípuson (a legmegbízhatóbb, legcsodálatosabb madár a világon), itt vagyok Ghanában, és próbálok kipréselni valamit abból a megfoghatatlan érzésből, ami mostanában körbevesz. Kicsit olyan, mintha abban az ultrakönnyedségben, amit érzek mióta felmondtam, belekotnyeleskedne valami. Valami szorító görcsösség. Talán a kétség? A félelem? 

Nem az nem lehet - nyogtatgatom magam. Hiszen azt, hogy ezt megléptem, olyan zsigeri erők ösztökélték, melyekre tudom, hogy hallgatni kell. Pont ezért az utóbbi időben folyton jeleket kerestem - hogy segítsenek a döntésemben. Csakhogy a jeleknek csak akkor adunk JELentéstartalmat és értelmet, mikor azt akarjuk bizonyítani, amit valóban érzünk. És ezzel irányt is sikerült mutatnom magamnak, mert olyan csuda jeleknek vett "véletlenek" történtek, melyeket egyértelműen a továbblépés és a szép lezárás szimbolumaként kezeltem. 

El kell fogadnom, hogy az élet maga a változás, és benne az álmaink és cáljaink is formálódnak. Ami 10 éve egy vágyálom volt az életemben, az mára már nem elégít ki. És ez így teljesen rendben is van. Az lenne a baj, ha nem így lenne, mert az pontosan azt mutatná, hogy semmit sem tanultam az elmúlt évtizedben. Örömmel befogadom, hogy ismét van esélyem alakulni, gyarapodni és tanulni. 

Ennek lehetőségét a jógában láttam meg, amit lassan már 7 éve szinte minden nap gyakorlok. Mielőtt visszamentem volna repülni egy hónapot töltöttem Indiában, hogy megszerezhessem a 200 órás jógaoktatói oklevelem. Mindenki azt kérdezte miért nem tanítok. A válasz borzasztó egyértelmű: Manapság a jóga elképesztően nagy divatját éli, ami természetesen egy fantasztikus dolog. Az emberek észrevették, hogy lehet nem csak lenni, de jól lenni is, melyhez bizonyos mértékű önkontroll és tudatosság kell. Az életben kezdjük felismerni azt, hogy nem egy konstans vegetáció, hanem egy dinamikus áramlás, melynek kvalitását mi magunk határozzuk meg, s melyhez elengedhetetlen a képesség az alkalmazkodásra. És aki jól idomul, az képes magát meghaladni, magán felülemelkedni, tanulni. A jóga ebben sokat segít. 

A válasz végül arra, hogy miért nem tanítok még az az, hogy pont a jóga popularitása miatt, az egész rendszer iszonyúan felhigult. Más szóval: túl sok a bullshit. Olyan oktatók is vannak bőven a pályán, akik a pandémia alatt online jutottak hozzá a tréner oklevélhez. Nem hiteles. Legalábbis nekem nem az, mert tudom, hogy milyen hatalmas felelősség a jóga igazi tudásának átadása. Ez a felelősségtudat nem igazán érződik a divatos jóga influenszereken, a jóga pózokat bikiniben mutogató instagrammereken vagy azokon az embereken, akik úgy reklámozzák a jógát, mint valami sportot, ami segít lefogyni. Néha bosszankodva látom ezeken a felületeken, hogy mennyire eltévelyedett a mai világban a jóga igazi jelentése, értelme. Sokszor látni olyan posztokat "jógi insta-sztároktól" (bár véleményem szerint híresnek lenni Instagrammon pont annyit jelent, mint gazdagnak lenni Monopoly-ban) melyekből árad az egoizmus és a magamutogatás. A szenzációhajhászás beférkőzött a mára már cseppfolyóssá vált jóga-köztudatba. 

Én a jógaoktatásban a legautentikusabb módon, mély tudással és tisztelettel szeretnék részt venni. Ezért terveim között szerepel, hogy vissztérek Indiába és befejezem a 500 órás oktatói képzést. Ezzel már olyan tudásanyagnak lehetek a hordozója, mellyel lesz merszem embereket tanítani az eredeti jóga művészetről. Valahol mélyen fel szeretnék venni egy békés harcot a valódi jógáért, a spirituális bullshittel, a jóga ego-melegítő, perverz variánsaival (pl.: yogaporn, beer yoga stb.) szemben, melyek teljesen elveszik a valódi jelentését a jógagyakorlásnak. Természetesen nem azzal van gondom, hogy ha valaki ezeket támogatja, szereti. Biztos vagyok benne, hogy van egy réteg, akiket csak így lehet elmozdítani a kanapéról... Csak akkor ne nevezzük jógának. Mert nem az.   

Ahogy közeleg az utolsó napom légiutaskísérőként, egyre nagyobb türelmetlenséggel várom a pillanatot, hogy ismét megélhessem a függetlenségemet, ismét én döntsek a saját időmről és életemről. Hiába sikerült a nehezebb utat választanom, nem lesz ki megmondja mit mikor miért kell csinálnom, nem leszek befogva olyan keretek közé, melyekből már ideje volt kiszakadni, gyakorolhatom, hogy miként funkcionálok úgy, hogy már nem vagyok a komfort zónámban, és úgy, hogy igazából az életem iránya teljes mértékben az én kezemben van. Ez persze egészen ijesztő. Mert minden rajtam fog múlni. Nem lesz kit okolni, hibáztatni. Azt hiszem végre felnőtt tudok lenni és felelősséggel lenni a saját feladataim és életem iránt. 

Persze az, hogy van mögöttem egy csodálatos férj, aki valószínűleg nálam is jobban hisz bennem, és mindenben amit teszek, aki ismer, aki támogat, aki figyel rám és őszintén jelzi, ha úgy érzi ez vagy az nem jó irány - és mindezt nem játszmából, hanem krisztálytiszta szerelemből teszi....nos így mondhatom azt, hogy "egyszerű" volt meghoznom életem legnehezebb döntését. Mert tudom, legalább egy valakire mindig számíthatok. Csakugyan, ahogy arra a két legkedvesebb "elvtársra" is itt a sivatagban, barátaimra, cinkosaimra, akikről tudom, hogy bármit is sodor elém az élet, mindig mellettem lesznek. Ahogy a családom is, mégha szanaszét vagyunk is szórva Dániától Magyaroroszágig. Szóval nincs kérdés. Teljesen biztonságban vagyok a döntésemben és rengetek erőt kapok, hogy végül tényleg valami értékeset teremtsek, adjak ennek a világnak. 

Miután elküldtem az amúgy zseniálisan megírt felmondólevelem, elkezdtem a céget egy teljesen más szemszögből nézni. Mintha felülről láttam volna az egészet, kiemelkedve a masszából. Olyan ez, mikor a barátaid folyton mondják, hogy lépj ki abból a toxikus kapcsolatból, mert csak szörnyebb lesz, de Te mindig nyugtatod magad, hogy azért ez nem is olyan rossz...Aztán egyszer mégis eljön a pillanat, mikor végleg szakítasz azzal, aki a véredet szívta és rájössz, hogy tulajdonnképpen mi is történt abban a kapcsolatban - rálátsz, mert már nem vagy benne. Én, ahogy féllábbal már kint vagyok ebből a miliőből, szédületes rálátásom adódik az egész koncepcióra. És ami a legcsodálatosabb ebben az az, hogy egyáltalán nem érint meg, nincs rám hatással. Csupán szemlélőként létezem és mintha csökkent volna a reakcióm a történésekre. És valószínű ez fog történni ma este is, az utolsó járatomon, Torontó felé s vissza... 

Így táncolt nekem a sarki fény az utolsó utamon (crew-ként)

...És nem ez történt. 

Mindig is tudtam, hogy sosem magával az aktuális munkáva vagy a közvetlen kollégáimmal van konfliktusom. Sőt. Inkább ez motivált minden alkalommal, még akkor is, mikor hajnali 2-re kellett dolgozni menni. Azzal a végtelenül nagy szakadékkal volt a gondom, mely a management és a kis hangyák között feszült. Mi itt tényleg csak személytelen számok vagyunk. A hangsúly pedig mindig azon a szomorú tényre került, hogy ha ez nem tetszik akkor el lehet menni.

Én azért egészen szerencsésnek mondhatom magam, mert a legtöbb alkalommal mindig jól kijöttem a csapattal és ez sok esetben tejesen elfeledtette a bosszússágomat és azt, hogy ahogy kezel minket a cég, mennyire bántja az igazságérzetemet. A crew-val kellemes beszélgetések, egymásratalálások, konstruktív viták kerekedtek vagy csak szimplán egy olyan közegben találtam magam, melyben egyszerűen megtalálhattam volna életreszóló barátaimat. Mert az energia nem hazudik. 

Így találtam magam az utolsó járatomon Torontó felé s vissza egy olyan végtelenül kedves, pozitív, szupportív közegben, aminél jobbat kívánni sem tudtam volna befejezésképpen. A torontói karácsonyi vásár s egy mély beszélgetésekkel körített vacsora a crew néhány tagjával melegséggel töltött el abban a fagyosságban is, majd másnap reggel ütött belém először igazán a gondolat, hogy vége. 

Jön a következő szektor, Toronto - Dubai és tényleg vége. Visszafordíthatatlanul. 

Dubaiban való landolás után ott tapsolt nekem az a 27 kolléga, akiket nem hiszem, hogy el fogok felejteni és álltak sorba, hogy megölelgethessenek és átadhassák legjobb kívánságaikat a következő epizódomhoz. Nem hittem, hogy így lesz, de nem bírtam abbahagyni a sirdogálást egészen hazáig. Olyan szépen lett vége, melyről csak álmodni mertem volna. 

És most itt vagyok, egy ujabb fejezet küszöbén, egyenlőre még teli nosztalgiával, vízióval és természetesen félelemmel. 

De most, hogy sikerült bejárnom a világ nagyját, ideje befelé is utazni kicsit.