11. nap
Astorga - Valdeviejas - Murias de Rechivaldo - Santa Catalina de Somoza - El Ganso - Rabanal del Camino - Foncebadón
26 km
Miután azt a helyes délutánt eltöltöttem a néhány szomszádos országból érkezett zarándokkal, nem túl mély álmomból kelve pirkadatkor útnak indultam Foncebadón irányába. A napfelkeltében megcsodáltam Gaudi egyik igazi remekművét, melyet nem igazán ismernek - hiszen mindig csak Barcelonára gondolunk, ha Gaudiról van szó - az astorgai neogótikus Püsöki Palotát. Utamat keresztezte még a 8. században épült Mária-ketedrélis is, mely tiszteletet követelve magasodott fölém eltakarva a keletról érkező nap első sugarait.
Reggelimet egy útközbeni kis fogadóban fogyasztottam, ahol csatlakozott hozzám az előző nap megismert magyar férfi. Onnan együtt folytattuk utunkat, megannyi témát felfordítva, átbeszélve, kivesézve-elemezve.
Olyan érdekes az emberi élet. És a sors. Annyi mindent hallottam az elmúlt napokban. Annyian mesélnek nyitottan, életükről, érzelmeikről, örömükről, szégyenükről vagy fájdalmukról. Mesélnek, mert tisztulnak, mert gyógyulnak. Emésztenek, leszűrik a konklúziót, majd elengedik a történetből maradt görcsöt, s csak a tanulságot: a 21. században divatos kifejezéssel élve - a big picture-t - nézik, s abból lépnek tovább. Mert lépni bizony tovább kell. Pláne itt. A camino-n.
Eszembejutott az az amerikai házaspár akiket napokkal ezelőtt ismertem meg azon az ominózus napon, mikor kéttségbeesésemben és fájdalmamban nem tudtam, hogy leszek képes másnap elindulni az utamon (ja, hogy minden nap nagyjából ilyen volt? :) ). Emlékszem az első percek egyikeiben megkérdezték miért csinálom ezt az utat. Pedig ez azért egy egészen intim kérdés - gondoltam magamban - majd rájöttem, hogy voltaképpen magukat kérdezték meg énáltalam ugyanerről, hiszen alkalom híján nem tudtam még csak hebegni-habogni sem a zarándoklatom miértjéről, mert rögtön belekezdtek saját történetükbe:
"Van egy fiúnk, a Delta Airlines-nál dolgozott egészen a pandémia általi leépítésekig. Ezért feleségével elköltöztek egy másik, kisebb városba, ahol volt lehetősge újra munkába állni. Még be sem költöztek az új házba, jött a hír, hogy a lány édesapja váratlanul meghalt. Kicsomagolatlan bőröndjeiket otthagyva, dobozaikat érintetlenül hagyták az új ház előszöbájában, mikor rögvest repülőre szálltak és résztvettek a férfi temetésén. Ezalatt az idő alatt a házat úgy ahogy volt, kirabolták. Elvitték az emlékeiket, vagyontárgyaikat az addig felépített közös életüket - és még csak be sem kellett azokat csomagolni. Alíg eszméltek fel a sokkból, menyünkről kiderült, hogy gyermeket vár. Végtelen öröm az ürömben. Ám ahogy teltek a hetek, az orvosok ágynyugalomra bíztatták a lányt, mert veszélyben volt a terhessége. 21 hétig volt képes kihordani a magzatot, majd holtan kellett megszülnie unokánkat."
Döbbenten, kikerekedett szemmel hallgattam őket s töketlenül néztem le vérben úszó lábamra dotálva, hogy na ez a fájdalom semmiség az övékéhez képest. (Persze mindenki a saját szintjén...) Szóval elmesélték a történetüket. És valószínű még számtalanszor elmesélték másoknak is. És ez úgy van jól, mert ez a gyógyulás egyik útja. Bizonyára sok idő telt el míg ennek a tragádia-sorozatnak is meglátták a jó oldalát.
Ahogy mondták:
"Mi lett volna, ha a fiunk és a menyünk a házban vannak, mikor éppen kirabolják őket? Milyen más tragédia történhetett volna? Jobb, hogy így történt." Végülis minden perspektívától függ. Csak a kérdés az, hogy eljutunk-e odáig, hogy más szögből nézzünk helyzeteket. A Camino ezen bizonyosan segít.
Foncebadónig hegymenetben baktattunk és én olyan szívesen szívtam mélyre azt a friss, tiszta levegőt abban a különleges környezetben, mohával, zúzmóval és rendkívüli növényekkel határolt ösvény mentén. Foncebadón egy igazi gyöngyszem. Végtelenül egyszerü, egyutcás falucska néhány házikóval a León feletti nyugati hegygerinc tetején.
12. nap
Foncebadón - Manjarín - El Acebo - Riego de Abrós - Molinaseca - Campo de Ponferrada - Ponferrada
28km
Egészen kényelmes éjszakám volt és a 6 fős szobában csupán hárman aludtunk. Előző este megbeszéltem a magyar sráccal, hogy másnap folytathatjuk közösen a sétát, reggel 7-kor a falu kivezető útján. Valamiért nyűgösen indultam útnak, s úgy éreztem nem vágyom senki társaságára, azonban nagyon motiváló tud lenni, ha van az ember mellett valaki. Olyankor nincs hiszti. Menni kell, tempósan.
Az út nagyrésze meredek lejtőkön vezetett. Amióta a szandálom birtokába kerültem a vízhólyagjaim miatt - amik hatalmas nyílt sebekké váltak azóta - először mertem a bakancsomba lépni. Innentől minden hajnalom így indult: betadin, steril géz, leokoplaszt, kötöző géz, tiszta zokni....
Első és az utam egyik meghatározó pontja a Cruz de Ferro volt. Egy kereszt, mely kövekből, kavicsokből emelkedő dombon áll. Kavicsokból és kövekből. Vagyis a legenda szerint emberek bűneiből és terheiből sarjadzó földháton. Sokan cipelnek az út során materializált terhet, mint például egy követ, amit ezen a ponton, ahogy a megtisztulást kérik, leraják, s tehertől mentesen folytatják útjukat. Nálam nem volt se kő se kavics, se olyan dolog amit ott tudtam volna hagyni - mennyire ragaszkodtam mindenhez ami az enyém volt :). Így leírtam néhány gondolatot egy papírra, s azt vetettem a súlyos kavicsok közé. Láttam, nem én voltam az egyedüli aki így tett, s volt alkalmam elolvasni egy-egy sort mások terhéről. Sokan a tömör gyásztól szerettek volna megszabadulni, végzetes betegségüktől, vagy éppen szerelmüktől vagy akár szenvedélyeiktől.
Megannyi sorson tapostam akkor, mikor a dombtetőn álló kereszt lábához helyeztem a pillekönnyű, mégis nehéz papíromat. Megdöbbentett az a tény, hogy mennyi fájdalom látszott testesülni, hogy látom fizikailag azt a mérhetetlen szenvedést a lábaim alatt, ahogy azonon a köveken tapostam. Ijesztő, hogy ez csupán apró része az igazi fájdalmaknak és terheknek a világban, s megható, hogy mégis eljut az ember addig a pontig, hogy beismerje magának: az amit cipel, már nem tartozik hozzá.
Ez A caminonak egy mérföldköve. A felismerés és elengedés szimbóluma.
Napfelkeltében gyönyörű volt.
Ahogy gyalogoltunk - néha közösen, néha teljesen más tempóban egymást hagyva, hogy a gondolataink dolgozzanak bennünk - érintve kis kommunákat vagy éppen legelésző teheneket szemlélve, egészen belefeletkeztem a hegyi virágok színeibe vagy ha kicsit távolabbra tekintettem, a hegytetőkön dolgozó messzi szélerőművek elérhetetlenségébe. Reggelink közben már kezdtek a távolban gyülekezni az esőfelhők, de egy percig nem akadályozott meg minket a továbbhaladásban. Annyit változtattunk az útvonalon, hogy nem hegyi ösvényeken mentünk, hanem a kocsiúton - így megkíméltük magunkat, attól, hogy nyakik sárosak legyünk (így csak térdig lettünk azok). Esőben is gyönyörű utakon haladtunk végig, és a világ árnyalatai teljesen megváltoztak. Csend volt és csak az esőcseppek kopogását lehetett hallani azokon az apró kis hegyi falvak kövekket kirakott utcácskáin. Mesefilmbe illő régi házikók között meneteltünk s szippantottuk magunka az eső olajos illatát. A helyes kis Campo de Ponferradaba érve egy pohár sörrel jutalmaztuk magunkat az esős és hűvös út után, s így merítettünk erőt a még előttünk álló 4 km-hez Ponferradaig, ahol egy kis időre útitársammal kettéváltak útjaink.
Ponferradat egyébként a 11. században alapították és arról a hídról kapta a nevét, amit annak idején a zarándokoknak építettek, hogy át tudjanak kelni a Sil folyón. Tele van antik épülettel, templomokkal, kastélyokkal, melyek közül valószínűleg a legismertebb a hatalmas Castillo de los Templarios, ami egyébként a Camino útvonala mentén magasodik, hiszen II. Ferdinánd a 12. században azért adományozta a városnak, hogy az menedéket és védelmet adjon az arra járó zaránokoknak.
Szeretek egyedül elmélázni a világon egy pohár borral a kezemben, hallgatva a körülöttem zajló éter zsivaját. Így történt ez Ponferrada nyűzsgő főterén is. Érdekes, pont itt megmelítettem a naplómban, hogy menniyre nem vagyok megelégedve a jegyzeteim mélységével, hiszen már bölcs konklúzióktól, kőbevésett igazságoktól és a megvilágosodás egy-egy szikrájától kellene roskadoznia a memoir-omnak. Aztán néhány mondattal arrébb pedig valami egészen másra terelődik a figyelmem. Észreveszem, hogy mennyire nem írok a legapróbb, legtermészetesebb és egyben legszebb dolgokról. Az út során a leegyszerűsödéssel történnek a legnagyobb élmények. És a szó legszebb értelmében írom a leegyszerűsödést. A szimplát, az egyértelműt, az eredetit, a letisztultat kezdtem meglátni és érezni mindenben, ami elém került. És a lehető leghálásabban fogadtam bármit elvárás és sallang nélkül. És ez a teljesen szerény, visszafogott időszak sokkal több örömöt és boldogságot tudott adni, mint bármelyik pompa, ami az egót cirógatja.
A hegyek mögött gyülekeztek a sötét felhők, melyekből néha egy-egy villám látszott szikrázni, a fák üde levelei és a főtér teplomára sütő lemenő nap fénye pedig nyári kontrasztot nyomott a világ erre a pontjára.
13. nap
Ponferrada - Columbrianos - Fuentes nuevas - Camponaraya - Cacabelos - Pieros - Valtuille de Arriba - Villafranca del Bierzo
26km
Ekkor éreztem először, hogy nem szeretnék visszamenni onnan, ahonann jöttem.
"Itt olyan nyugodt vagyok, semmi sem tud felidegesíteni, mindennel elégedett vagyok, nem kell megfelelnem. Egyszerű az életem, egyszerűek a mindennapjaim. " - írtam a naplómban.
Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha visszakerülök ugyanabba az életbe, ahol már nem szerettem magam. Átélni ugyanazokat az érzéseket, amiket már nem akartam, megélni azokat a frusztrációimat, amiktől elmenekültem.
"Mi van, ha ez az illúzió és az a valóság?
Szomorú lettem attól, hogy egészen jól esett világgá menni, és senkinek sem tartozni érte magyarázattal. De mi lehetett a baj? Mi nem volt jó? A világban vagy bennem volt a hiba? Persze, hogy bennem. De képes leszek-e annyit változtatni a perspektívámon az út során, hogy jobb legyen később?
Egyedül indultam aznap útnak és jól esett. A hajnali frissesség és a fények mindig nagy motivációim. Szeretem nézni, ahogy a világ tiszta lappal újjászületik, mintha az éj sötéte nem is létezett volna. Ahogy halgytam el a harmatba burkolózott várost, eszembejutott egy gondolat, amit még utam legelején hallottam.
Úgy hírlik, hogy három etapot élhet meg egy zarándok az út alatt - persze ha kellőképpen figyel belülre és az út hossza is elegendő.
Az első, amikor a fizaikai test áll ellent izomlázzal, görcsökkel, izületi fájdalmakkal vagy vízhólyagokkal. A test harcol, mert teljesen kikerül a komfortzónájából.
A második, amikor saját egónk kérdőjelezi meg az egész út értelmét. Nagy beszélgetések és viták születhetnek ekkor valódi énünk és az egónk között. Mentálisan kerülünk ki a komfortzónából. Nem tudjuk, hogy minek higyjünk és ilyenkor egészen zseniális kérdések kerülnek felszínre saját magunkkal és az egész életünkkel kapcsolatban.
A harmadik etap alkalmával megtanulunk a lelkünkkel látni és az addig vívott harcoknak megérik bennünk a gyümölcse. Ekkor már nincs fizikai fájdalom és az egónkkal is békét teremtettünk. Kérdések helyett marad a valós énünk és benne a világ egy teljesen más perspektívával.
A köd egyre elhatalmasodott körülöttem és a pipacsmezők az út mentén szürreálisan villantak ki a mögöttük homályba tűnő erdő szürkeségéből. Az eső néha-néha nekikezdett, majd néhány perc után a reggeli Nap erőlködésében megláttam elnyújtozott hátizsákos árnyékom az aszfalton. A hegyek a távolban ébredezni látszottak, ahogy vetették le magukról az éjszakai felhőpaplanjukat. Egy szőlőültetvényen áthaladva a Nap hirtelen olyan erősen sütötte meg előttem a zsenge tőkéket, hogy még a mögöttük elterülő, mogorva és sötét ég is elmosolyodott. Boldogság volt csodálni a természet kacérkodását.
Egy egészen meredek emelkedő után válaszhattam, hogy a hosszabb, vagy rövidebb úton haladok-e tovább. Kicsit fáradtan nekiindultam az utóbbi irányába, mikor egy rendőr, aki éppen valami munkát felügyelt az elektromos antennák tövében felém szólt, hogy menjek a másik úton. Én mondtam, hogy jó, de ez rövidebb. Erre azt mondta, hogy de a másik szebb, és a régi camino azon keresztül vezet.
Szőlőültetvények rengetegén és egy végtelenül lepukkant kis falucskán át vezetett az út. Mivel egyetlen zarándokot sem láttam se közel távol, így csak remélni tudtam, hogy nem tévesztettem el valamelyik elágazást.
Egy tisztásra érve, annak közepén egy házikót láttam meg. Valamiért letértem az útról és közelebb mentem, hogy lássam rajta a feliratot. Az ajtó feletti részre ez volt írva: "FANNI". Micsoda bájos trükk ez az Univerzumtól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése