Már benne volt a levegőben

Szombaton valamiért összevissza, lótifuti napra ébredtem. Meg voltam őrülve, hogy  a hétvégét végig meditálom, tanulva így a határaimról, képességeimről, feszítve a húrt a valóság és az illúzió között. Hát mit mondjak. Ennél jobban nem is tanulhattam volna emberibb, kiszolgáltatottabb mivoltomról, ezzel is halványítva az egó körém font burkát.
Szombat. Délután. Vihar van készülőben. Erre chillelünk a teraszon. Bágyadt mosoly az arcomon nem teljesen őszinte. Kezdek megijedni. A fájdalom ismerős, csak az intenzitása ér frusztrálóan. Telefon. Azonnal húzz le az ügyeletre.
Nem, nem, előbb azért még egy telefon.
Nem veszik fel.
Ok.
Akkor irány.
Már esik. Nagyon. A teraszon, mikor kint ültünk, még csak csöpögött, jelezvén ezzel a saját kis világom sürgető lépteit. A doki fiatal, szimpatikus, de nem tud megvizsgálni, mert a fájdalom -amit egyikünk sem értett- nem engedte. Szúrt. Lüktetett. Kisugárzott. Fulladtam.

EKG. Vérnyomás. 60/40. Pulzus 74. Kérdőjelek sorozata. Megjegyzem nem csak nálam. Felültem. Elájultam. Felültem. Elájultam. Az este első villámát akkor láttam megcsillanni az orvos arcán, mit valami drakula filmben, mikor közölte: Infúzió és kórház.
Biztos, hogy nem. Jól vagyok.
Felültem. Elájultam. Ok.
Mentős azonosító sorszámot is kaptam: 666. Fasza.
Mentő, ninózás. Próbáltam humoromnál lenni. A mentőorvos kerek szemekkel vette tudomásul, hogy nem vagyok teljesen normális mikor vigyorogva meséltem, hogy most kaptam életemben először infúziót, és hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy milyen is a hírhedten fos magyar egészségügy.
Nem kellett volna, hogy kíváncsi legyek.
Zuhogott. Szakadt az eső. Egyedül voltam, és bíztam, hogy akkori egyetlen és elengedhetetlen támaszom siet felém. Mielőtt betoltak volna a liftbe éppen akkor láttam, ahogy egy halottas ládát vagy mit tesznek egy autóba. Nagy levegőt vettem és azt mondogattam magamban, hogy egy szuper kis bejegyzést fogok írni ezekről a végtelen abszurd és morbid helyzetekről. Megérkeztem a kórterembe. Vagy inkább kórfolyosó volt, rajtam kívül még vagy 15 másikkal. Ömlesztve sok sok horkolós nővel. Vérvétel, ájulás, hiszti, hogy azt akarom, hogy bejöhessenek hozzám. A nyanya persze egy kommunista őskövület volt, és tartva a tervezett rendet le se szarta az apró igényeimet, pedig nem egy Dr. House-t kértem, csupán annyit, hogy vérvételnél fogják a kezem. Na ok. Vizsgálatok kezdődtek. Nem is kell mondanom, nem egy vészhelyzet tempóban. A kórházi mentősöknek már a tökük ki lehetett. Hasi és mellkasi röntgen. Ijesztő szocreál falak, fáradt, motiválatlan szemek. Falhoz állok, megvilágítanak hátulról. Az árnyákomat nézem. Egy vallatószoba jutott eszembe.
Vissza a folyosóra. Hajnali fél2. Kint zuhog, dörög, villámlik. Jön az ultrahang. A nő tipikus smasszer kinézetét tetézte a bulldog szerűen legördülő pofazacskója és férfias álla. Vele is próbáltam kommunikálni. Nem ment. 3 szóból meg kellett volna értenem, hogy mi zajlik bennem.
Megint a folyosón. Elképzeltem, hogy bemegyek a nővérszobába, megzavarva a biztos rettenetesen fontos diskurzust, s megkérdezem, láthatom-e a felvételeket. Nem.Miért, maga orvos?Nem hisz nekem? Jönne a válasz. Unatkoztam annyira, hogy bejátszottam a történetet. Vajon milyen válaszok érkeztek?...
Faszom. Itt estem kétségbe. Goromba, motiválatlan, nulla empátiával rendelkező lények teszik meg az első lépéseket a diagnosztizálásom felé. Beleborzongok. Dr. House-t akarok. Vagy hazamenni.
Olyan sok helyre vittek, hogy miután megérkeztem kiindulópontomra, véletlenül elhagyta a szám a 'Home sweet home' kifejezés egy irónikusan sanda mosollyal körítve. A mentősök nem nevettek rajta, pedig szerintem jó poén volt. Morbid, de jó.

Villámok cikáztak a fejem felett, a dörgések még a mellkasomat és megrezegtették. Reméltem, hogy nem esik rám néhány adag vakolat. Bár azok után, hogy miket láttam...ezen sem lepődtem volna meg. Az állapotom javult. De szerintem csak azért, mert végtelenül rosszul voltam a környezettől.

Furcsa, hogy nincs harag bennem, senki s semmi felé. Jó érzés, hogy a sok szúrás, vizsgálat és miegyéb kellemetlenségének elviseléséhez a beteg gyerekek adták az erőt, akikhez járni szoktam. Nagyon időszerű volt, hogy kórházba kerüljek. Hogy feszegessem és feszegessék a határaimat, hogy megtapasztaljam a reakciókat, hogy rájöjjek: sokszor nem az történik, amit én akarok, hogy emberi legyek, hogy hagyjam pihenni az egóm, és még sorolhatnám.
Köszönöm magamnak a tapasztalatot, s köszönöm azoknak, akik itt voltak velem, támogattak, humorkodtak, velem nevettek és biztosítottak arról, hogy erős vagyok.
Nannuscha
U.i.: Még erőteljesen bent vagyok, úgyhogy nem merem még lezárni ezt az írást. Nem koccintok előre....nademajd, ha kiengednek :)