3 az 1ben

Azt próbálom bemesélni magamnak, hogy igyekszem megírni a szakdolgozatomat. Pedig még csak egy új lapot sem kértem a Wordbe. Szuper kis hazugság magunknak, hogy a jobb pillanatainkban elhiggyük, a rosszabbakban pedig magunkat sanyargassuk.
Több gondolat futott át egyre táguló kis univerzumomban az elmúlt 2 hétben. Volt közötte olyan, aminek már itt volt az ideje, hogy a felszínre jöjjön. Volt olyan, amit nem is akartam leírni, mert félő, hogy sokan magukra ismernek, ezzel bántottságot töltve napjukba. Volt, amin azt hittem már réges régen túl vagyok...
Időrend.
1.
Hibát követek el. Túlcsordul a pohár, de cseszettül nem érdekel, mert azt gondolom, hogy nekem ez az egész úgy jár, mint tüdőmnek a levegő (seggemen a lyuk kifejezés jobban passzolt volna a mostani hangulatomhoz, de olyan lévén, aki allergiás a túlzott közönségességre, és inkább tiszteli a magasabb esztétikai tartalommal megáldott hasonlatokat, maradnék az előbbi verziónál). Szóval: egyértelműnek tűnik, hogy én kivétel vagyok. Hogy bár tudom: sok emberrel megtörténik hasonló, én mégis azt teszem, amiről tudom, hogy valahol nem tiszta, nem egyenes. Mert most kijár. Ezt mondják. Az okosok vagy kik. Most élni akarok. Bulizni. Szexelni. Inni. Drogozni. Carpe diem van öcsém! És a legfontosabb: Ezt minden felelősség nélkül. Nulla elkötelezettséggel. Aztán kimerülök. Rájövök, hogy pont az a valaki vagyok jelenemben, akiről annak idején pont olyan véleménnyel voltam, mint egy ostoba és eltévedt szajháról. Aztán ez az ellentét legömbölyödik. Összeolvad. Nem két ellentét, hanem ok és okozat lesz belőle. Rájövök, hogy csupán előítélet kavarodott bennem az irigységgel komponálva. Rájövök, hogy mindenki átesik ezen a küszöbön. Nyugtázom a lelkemben, hogy hibás vagyok. Eredendően bűnös! Majd megpróbálom a lehetetlent: megbocsájtani magamnak. Látok másokat. Ugyanezt teszik. Még mosolyogva és adrenalinnal telt erekkel igyekeznek meggyőzni magukat, hogy helyes úton járnak. Leszarom és keserédes hangulattól mámorosan zokognak és nevetnek egyszerre. Mi ez, ha nem egy elkorcsosult harmónia a boldogság és a boldogtalanság határán?  
2.
A kis betegségem: azt mondják a félelem apró szülöttei. Elméletet alkotok. Ha nem félek, elmúlnak. És ha úgy vesszük jogosak ezzel párhuzamban a történéseim, az anamnézisem.
Csütörtök: Ótvarul vagyok. Teljesen beborozva, egyedül megnézek egy olyan filmet, amit nem lenne szabad, de nosza, persze adjunk az érzésnek, mert most szabad. Zokogok a film egyszerűségétől és bájától, meg attól, hogy én miért nem tudom ilyen egyszerűen felfogni életemet. Telefonálok. Kiakadok. Kétségbeesek. Hangot adok félelmeimnek és negatív érzéseimnek. Megnyugtatnak. Álomba sírom magam.
Péntek: Másnap, furcsa kissé megtisztult érzéssel ébredek. Már nem félek. Viszont este begörcsölök. Szombat: Meditálok és jobban érzékelem fájdalmaimat. Aztán kikötök a legközelebbi kórházban. Félelmeim egyik apró szülötte megszűnt létezni. Ez okozta a panaszokat.
Vagyis: Felismerni. Megismerni. Hinni. Beszélgetni. Átélni. Átadni. Egó nélkül kommunikálni. Aztán feloldani.
Hajrá!
3.
Mi a francot csináljak ma. Betegállomány ezerrel, így hiába vagyok jobban, lelkiismeretem nem enged elmenni semerre. Pedig gyönyörű az idő, a nap süt, a madarak ciripelnek a tücskök pedig dalolnak. Én meg rohadok a kétségeimben és kérdőjelek közepette, vágyakozva tekintek a horizontra sejtve azt, hogy ma mindenki állat mód elcsípve egy érzést, azon táncol majd hajnalig.
És bennem ez feszültséget kelt. Megint a régi dolog, amiről azt hittem túl vagyok rajta. Megmutatkozik gyermeki énem, és hisztizve rúg bele oldalamba ordítva azt, hogy "Én is akarom!".
Az ominózus kérdés percenkét átfut barázdált agyamon: menni vagy ne menni?


És ha végül össze akarnám rakosgatni mondanivalóim konklúzióját...