El kéne kussolnom...

Én valóban rettentő önző tudok lenni. Melyik a jobb, ha szabad akaratból, vagy ha véletlenül vagyok az? A véletlenség mindig csak utólag derül ki, és talán veszélyesebb, mert mélyebbről jön.
Elvárások sokasága tette ki az elmúlt hónapjaimat. Mások felé és magam felé is. Türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést! Ezt akartam. Akartam. Akartam. Akartam. Ha nem így történt robbantam:
Zaklatások, bocsánat kérések, idegesség. Nézd ezt el nekem, most nehéz időszakon megyek keresztül. Baszd meg és takarodj az életemből. Nyugodj meg kérlek, hiszen szeretlek. Ezután minden jó lesz. Végzel és nem lesz több feszültség. Ne bánts, már nincs sok türelmem. Kurvára sajnáljon mindenki. Csak én szenvedek. Hiányzol! Elegem van, mikor lesz vége.
És vége volt. Egy délelőtt alatt. Úgy izgultam mint még soha.
Lélegeztem. Mélyen és egyenletesen. Izzadtam és két lehetőség között vacilláltam:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.
Maradtam.
Jól tettem.
Profinak mutattam magam és bevált. Az nem vált be, hogy azt hittem, hogy szabadulok a már általam is megutált önbizalomhiányomtól. Vártam, hogy a szikla, ami a szívemen pihen leessen olyan mélyre, hogy megszabadulva a súlytól az egekben kössek ki. De csak mély unalom és a nagy semmi nehezedett rám. Igen, nehezedett. Mert nem maradt feszültség az életemben. És én márpedig azt imádom, nélküle nem tudok létezni.
Nem baj. Türelmes leszek. Úgyis hamarosan kitalálok magamnak egy illúziót, egy elképzelt tökéletes világot, ahol mindenki boldog és megtalálja a helyét...általam. Nem volt nehéz. A szabadságot valahol nagyon mélyen elkezdtem érzékelni. Valahol a gyomrom és a szívem között. A szabadság ez a maszlag, egy képlékeny izé, amit nem lehet félig tapasztalni. Vagy átérzed, vagy nem.
Szabad vagy, ha nincs semmid! Ennyire egyszerű. Nekem túl sok mindenem van ahhoz, hogy szabad lehessek. Szóval szelektálok. Aztán elengedem.

Nem gondoltam volna, hogy egy utazásom a tömött és büdös metrón ennyire befolyásol, miközben ezt a zenét hallgatom:  
http://www.youtube.com/watch?v=ZhUM2-rrINs

Annyira összeszorított valami. A szabadság, amit némileg érzékelni véltem a gyomromnál elkezdte a jelenlegi életem összes momentumát megfojtani. Alig kaptam levegőt. Megrogytam. A ráncaim mélyebbek lettek. Fájt a világ, fájt benne az összes döntésem és lehetőségem, az összes érzelmem és még az az álmom is, ami miatt mindent magam mögött akarok hagyni. Csúcs érzés. Csak tudnám, hogy ugyan mi a cifra lónyál hatására találhatom már meg azt a bizonyos érzést: azt a kibaszott elégedettséget, harmóniát? Minek mindig az a tetves ambivalencia? Haragszom magamra, mert én teszem ezt magammal. Semmi se jó, pedig minden tökéletes. Paradoxon. Persze. (ahogy a napokban az álmaim: mindeni együtt, én viszont búcsúzkodom....)

Aztán hirtelen egy szakadás....azt sem tudom mit mondjak, hebegek-habogok, semmit sem fogalmaztam meg előtte... és a minden szálat el akarok magam mögött égetni életérzés ismét felüti sötét arcát és a fejembe vigyorog. Nincs helyem sehol, nem ismer senki. NincsSeholSenki. Ezt akartam.

És önző dög vagyok. Mert a türelmet, kényeztetést, figyelmet, elismerést mind megkaptam. De ebből én vissza semmit nem adtam.
Lélegzem. Mélyen és egyenletesen. Izzadok és két lehetőség között vacillálok:
1. Fogom magam és elhúzok a francba. Elmenekülök és végigzokogom a következő napokat.
2. Maradok s megcsinálom, bárhogyan is alakul.

Tipp?