Felismerés egypontnulla

Az elhatározás ördöge kerülget már egy ideje, hogy írjak. Nem, nem kényszer, csupán félelem attól, hogy nem tudom mindazt visszaadni, ami az elmúlt néhány hétben történt velem. Amit megéltem. Amit átéltem. Ami jött és amit elfogadtam. 

Most életemben először kritériumokat szabtam gondolataim leírásában. 

A lényeg a megtapasztaláson és nem annak mikéntjén van. 

Tényleg úgy van, hogy amint a szakadék szélére kerülsz, és elönt a döntés, miszerint leugrasz, jön valami olyan dolog, ami kilendít. Egy pillanat. Egy sugallat, amit valamiért meghallasz. Amit az Őrangyalod súg a füledbe. Mai napig nem tudom mit és milyen nyelven suttogott a Világ. De meghallottam. És értelmet, jelentést adtam neki. Én voltam benne. 

Egy nap, mikor a szakadékot gondolatban már elhagytam, de testem még itt volt, magamra erőltetvén olyan érzéseket és gondolatokat, melyek azt éreztették, hogy minden teljes rendben van. Azt gondoltam 'ál-szabadságomról', hogy majd jól mutat életem egyik kis mellékágaként, és addig sincs feszülés a világra. Mindenem megvolt, mindent elértem, amit akartam. Legfőképpen azt, hogy kikörvonalazódjon a cél. Körvonalazódott. 

De hiányzott valami. Ismét. Mi hiányozhat már komolyan? Semmi sem elég? Örök elégedetlenség? Mivan???

Ott voltam. Egyértelműen, ahogy Te nekem. Mégjóhogy szeretlek. De mégsem jó így. Én elmegyek. Te is. A közös utunk egyszer talán összeér, de ki tudja. Irigység. Részemről. Te vagy Valaki. Mindenki Valaki mellettem. Tajtékzok. Nem bírom, de kénytelen vagyok elfogadni. Mégiscsak gáz, ha kis csitriként vágom ki a hisztit minden egyes alkalommal, mikor tudatosul bennem középszerűségem. Aztán Te gyűlölsz. Vagyis nem is talán engem. Hanem azt, amit látsz. Mert figyelsz. Egyik ember sem ismeri a másikat...mindig csak figyelünk. A reakciókra. Az arcmozzanatokra. A testre. Figyeltél rám és kétségbeestél. A távolság közöttünk olyan hatalmas volt, mint amilyen vastag ezüstszálon vagyunk egymáshoz láncolva. 

Utazás. Ideges vagyok. Nem elég laza, de tudom néhány fröccs segít majd. Jól indul. Ismét spontánnak érzem magam, ami miatt vagánynak. Ez feltölt.

Zene. Tömeg. Fröccs. Hőség. Víz. Cigi. Humor. Szarkazmus. Füstgép. Kémia. Karma?

Ha az univerzumot, mint végtelent tekintjük, melyben karmikus létek, síkok adják át lelkeknek a teret és időt, akkor mindig örülünk, ha találkozunk egy régi ismerőssel. Az ember ezt érzi, majd megpróbálja bekategorizálni. Lelki társ? Szerelem? Ellenség? Haver? Mi lehet? Melyik a kellő távolság, amire ebben az életben szükség van? Persze, hogy kóstolgatunk. 

Én is megtettem. A karma és a szabad akarat találkozásából született bizonyosságot átélni csudajó dolog. Véletlenek vannak. Már ha persze véletlen alatt legalább két individuum szabad akaratát, intuícióit, szinkronban létezését tekintjük. Volt ott Univerzum 1, 2, 3, .... X. Eképpen hívtuk Őket. Mindegyik a maga szerepével és jellemével csodás volt és külön élmény. 

Nevetés. Beszélgetés. Pesszimizmus. Ego masszás. Tisztázás. Megőrülés. Elveszés. Mosoly. Koncert. Fények. Szélvihar. Pánik. Simizés. 

Csak utólag láttam. Hogy átéltem valamit. Valami megfoghatatlant. Minden és mindenki felé. A szeretet lehetett az, az az áhított egységérzet, amibe nem kerülhetett se harag, se kétség, se irigység és még az ego sem. 

Ez az amitől féltem. Nem tudom leírni a leírhatatlant, mert a szavak törvényszerűsége, hogy szűkítenek. Mindenkinek mást jelentenek a puszta szavak. A szabadság nekem már mást jelent, mint néhány hónapja, mikor képes lettem volna megfogalmazni. Ahogy az őszinteség is. És a szeretetet is. A bizonyosság, melyet megtapasztaltam ettől a rendkívüli szimbiózis-érzéstől, új erőkkel töltött fel és újra kívánt értelmezni néhány fogalmat. 

...