Gyönyörű helyek. Tavak és hegyek. Óceánok világi szférája, atmoszféra szelíd zaja. Lebegő testek és ismeretlenség mindenhol. A biztos pont csak egy lehet, önmagamnak egy apró, szinte láthatatlan része. Ami néha fáj, néha boldog, néha a tér az idő és a jelenlét hármasát kénytelen befogadni. Ilyenkor mindig könnyezek. Nem tudom, hogy a felismerés örömétől vagy annak fájdalmától. Jókor jó helyen. Vagyis mindig, itt és most. De mi van, ha az ember próbál felkészülni? Ha tervez?
Elképzeltem már annyiszor.
Ott vagyok. Körülöttem ezeregy ember. De egyedül vagyok. Mindent magam mögött hagytam. Nincs semmim, csak én magam. A tudatom, a döntéseim. Egyetlen dolog lehet csak ismerős: a szívem ritmusa. Minden más ijesztően furcsa még nekem. A szobám pont nyugati fekvésű. Ha a hatalmas ablakhoz odaállok, és kicsit észak felé tekintek, akkor ellátok Magyarország felé. A nap éppen homályosan adja vissza fényét a sivatagi homokszemek szűrt csillogásával. Most, hogy éppen semmi dolgom, megreccsenek. A milliónyi ember és impresszió hatása eltűnik, és én átadom magam magamnak. Lehúzó, mély, súlyos érzés ez. A nap homálya tökéletes tükörképem. De ezt akartam nem?
Életem feladata. Önállóságom illúzióján felülkerekedni, és minden egyes percet átélni, élvezni, ahogy a nap homályosan süt be az ablakomon, élvezni, ahogy visszaintegetek Magyarországra, élvezni, ahogy néha fáj, és élvezni, hogy a reccsenésből mennyi erőt meríthetek másnap. Egyedül vagyunk. Mindig. Ezt most nem csak hihetem, de tudhatom is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése