A Hit meg a Konklúzió...vagyis ugyanaz a szar, csak más napon

"Az izgalom melankóliája kezdett el úrrá lenni rajtam. Az eddig csak messzi célnak ítélt illúzióban úszkáltam, minden magabiztosságommal és hitemmel. Aztán valósággá vált bennem, és körülöttem. Keretet adott neki egy dátum, egy könyv, e-mail-ek. És a tudatosságom is határt szabott a végtelenségemnek. Úgy zakatolt a szívem. Hát miképpen fog zubogni, mikor ott leszek?
Azt hiszem, hogy még sosem féltem ennyire. Amennyire jó ez, annyira rossz. Igazgyöngyökből lett súly és teher, amit a vállamon cipelek...A magamba vetett hitem és bizonyosságom egyre inkább megtörni látszik. Ez kedvező lehet. Mert nem szállok el. A KÉTség ismét képviselteti magát bennem. Az örök KÉTely, az örök hit abban, hogy a világunk poláris, kettős. Ellentétek váltják egymást, szinte észrevétlenül. E nélkül nincs fejlődés. Tudom mi lesz:
Őrület, kábulat, elviselhetetlen izzadás és remegés. Feszengés belül, de hitelesen előadott magabiztosság és nyitottság. Szimpatikus vagyok. El is van döntve: kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefonom. Holnap. Ugyanott. Hasonló, végtelen eufóriával csinálom végig a napot. De már eldöntötték: én kellek nekik. Hazamegyek. Csörög a telefon. Ismét túllépve magamon, a vérnyomásom az egekben, mégis ájulás közeli az élmény. Megjelenek. Itt már nem sok dolog dől el. Hazamegyek. Várok. Várom a telefont. 4 hét múlva megcsörren. Akadozik a vonal, de kiveszem belőle azt, amit kell."

Véletlenül talált piszkozat a sok között...ezt írtam régebben. Talán november elején. Aztán most éppen azon töprengek, hogy mennyire nem a mi akaratunk a döntő, nem a mi elképzelésünk az, ami meghatározza a dolgok menetét.

A piszkozatom eleje stimmel. A vége már kevésbé.

180 ember. Sokféle. Fiú, lány egyveleg, valaki csinos, valaki közönséges, de vannak visszafogott és olyanok is akik azt sem tudják hova jöttek. Többször el kellett, hogy olvassam a kis papírra rávetett angol szöveget. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem nekem akarták adni. Olyan érzés kerülgetett, mint mikor életem szerelme hanyagul közli, hogy 'Kössz, de nem kérek belőled többet....találtam egy jobbat...'. Nyilván: a párkapcsolathoz is két ember kell, hogy akarja.....Hiába akarom....ha a másik nem így van ezzel.
A pupillám hatalmasra nő, az összes vér az agyamba száll, majd liftezik a testemben, a tüdőm összeszűkül és elönti az üresség a testem.
Most mi lesz azután?
Nem igazán térek magamhoz. Elvesztettem valamit...olyan mintha egy részem meghalt volna. Az életkedv, a lelkesedés, a tervezgetés kavalkádja, a bizonyosság, a hit és az erő nagyon messzire elhagy.

Persze, tudom tudom...semmi nem történik ok nélkül. Ez sem ma fog kiderülni. Várom azt a percet, amikor rájövök, hogy miért történt így az egész.....de ez is olyan kettős....olyan feltételes....és amit egyfolytában mondok: a feltételes mód nincs!
Persze elmélázhatunk a gondolattal....mi lett volna, ha? Oh, hát akkor nem ismerném a mostani a barátaimat....úúú de rossz lenne...
Jah. De ismernék más embereket, más barátaim lennének. Valószínű abban a dimenzióban is hasonlóan kellemetlenül érintene az az érzés, mikor elképzelném, hogy mi lett volna, ha úgy lenne minden, ahogy éppen van?!
Vagyis: ami nincs, az nem is hiányozhat.
Mégis miért akarjuk, hogy hiányozzon valami? Miért engedjük, hogy gondolataink olyan síkokra repítsenek, amikről fogalmunk sincs? Csúnya játék ez a feltételes mód...

A másik a hit kérdése. Miért történt az, hogy valamiben rendkívül hittem (életemben először talán), és tettem érte, akartam, a véremmé vált, energiát fektettem belé, nagy sokrétűt....aztán semmi. Ki volt az, aki kitalálta, hogy 'ha valamit nagyon szeretnél, az úgy lesz?'. Mekkora átcseszés. Már régen nem így történnek a dolgok. Ahhoz túlságosan átadtuk magunkat valami furcsa erőnek.

Mindegy. Konfúzió. Yeaah. Már úgyis régen volt. Nem baj. Ebből lesz a rend.