"Tényleg. Az ilyen érzések szülik a jó gondolatokat. Kell, hogy lényegünk némely része néha megalázkodjon.
Ülök. Egyedül. A sark bárban. Annyira leégettnek érzem a helyzetem, hogy elkezdek magyarázkodni a pultosnak. Csak annyi a reakciója unottan, hogy "Mindegyik ilyen". Kikérem ezzel együtt a pohár vörösboromat, és egyre inkább letisztul bennem a kép, amiből választ kaphatok. Lehet, hogy torzat, de legalább választ. Ez az az érzés, ami elvileg megerősít engem, de gyengíti az érzéseimet? Hogy ne legyen annyira elviselhetetlen, ha tényleg elmegyek?
Olyannyira élek mesevilágban, hogy a hollywood-i happy end-ek ehhez képest drámák. Várom. Még mindig. Hogy egyszer csak feltűnjél hirtelen...úgy, ahogy tudom, hogy szeretem. És még mindig várom....várom. Dehát mikor lesz az a pont, amikor rájövök, hogy eszméletlenül nagy illúziót kergetek?
Kezdem magam rendkívül kellemetlenül érezni. Már a körülöttem lévő emberek is látják a helyzetet. A pultos lányok tekintetében a mély szánalom csap pofon."
Rendszerint úgy történik, hogy mérhetetlen elvárásaim vannak. Az én tükröm, az én csalódásom. Abban, hogy hiába fogadom meg, hogy sosem fogok innentől ígéreteket tenni vagy ígéreteknek hinni....valahogy mindig a naivitásom győzedelmeskedik. Óvakodnom kellene minden ígérettől. Az ígéret a mai gyarló világban a legnagyobb bűn. (Reményt ad, vízióba menekít, hamisan nyugtat és ad egy olyan biztonságérzetet ami inkább valamiféle utópia, mintsem tényként kezelhető cselekedetre cserélhető váltó). Annál jobban nem is lehetne összeporlasztani az embert, mint mikor csalódunk ebben.
Én csak várok. Várom, hogy az ígért kép valósággá növekedjen. Annyiszor, és olyan mélyen facsarja ki a tüdőm az ígéretek nyomasztó börtön-szagú aranymadzagja. És én hiába....nem tanulok eléggé ezekből. Életeket éltem le úgy eddig, hogy ígértem, és ígértek. Ergo: megfosztottak szabadságomtól és szabad akaratomtól. Onnantól az élet már csak alárendeltség, alkalmazkodás és merev elégedetlenség.
Ne ígérj. Ne hitegess. Olyan sebet okoznak, amit nem is sejtesz.
Belegondolni is nehéz, hogy egy határozott tollvonással száműznénk, elásnánk valahová jó mélyre és a félelmeinknek engedelmeskedve elhitetnénk önmagunkkal, hogy az ígéret mára csak illúzió és szemfényvesztés maradt, amely nem játszhat többé szerepet az életünk során.
VálaszTörlésA folyamatos kudarcok eltántorítanak, a gyötrő kétségek hatására a lelkünkben felgyülemlett félelem fokozatosan kialakít bennünk egy alapvető bizalmatlanságot, mint valami védőbástyát, ami nélkül nem lehetne többé útnak indulni és tisztán, bizalommal megnyílni és befogadni mindent amit az élet nyújtani kíván számunkra.
Csak sodornánk magunkat az árral, és közben észre sem vennénk, hogy mindazt, amit eddig fontosnak tartottunk az életben, az egyben önmagunk lenyomata is volt, mert hozzánk tartozott. Egy nem várt pillanatban azonban valami még sem hagyna megnyugodni és olyan ismerős érzés kerítene hatalmába, aminek képtelenek lennénk parancsolni, mert mindig is bennünk volt, csak nem mindig éreztük át oly mélységeiben, mert természetes volt számunkra. Az ígéret, bár járjon ezernyi csalódással is, még sem szólhat a remények szertefoszlottságáról, nem válhat hiábavalóvá mindaz, amiben próbálunk nap mint bizalommal telve, rendületlenül hinni és a magunkévá tudni.
Bizony hozzánk tartozik minden remény és meghitt várakozás, hogy egyszer csak megszülessen, láthatóvá váljék és beragyogja az életünket.