Ugyan most volt időm igazán hozzászokni az "itthoni" öböl időhöz. Több mint 3 napot töltöttem egy időzónában, ami rendkívülinek számít az elmúlt 4 hónapban, mióta aktívan, lelkesen, álmomat élve repkedek oda és vissza, fel és le, néha lábujjhegyen lépkedve a felhőkön, néha trappolva toporzékolva vonulva át egy-egy viharon, ringatózok az időtlenség és a tér nélküliség türkiz és fehér színű hintáján. Megdöbbentően gyorsan elszaladt ez a fél év, hátam mögött tudhatom a sokszor nehéz döntéseimet, felnőtté válásom legintenzívebb szakaszát, sárga köves utamra való rátalálás és az első lépések talajvesztettségét. Megtanultam hallgatni az érzéseimre, nem félek az lenni, aki vagyok megbékélve tökéletlenségemmel, szexepiljeimmel, áramlani a jelen eseményeivel és dolgozni azon, hogy ne gondolkozzak túl sokat. Az egyedüllét számos dolgot megmutatott.Azt is, hogy mennyire képes alkalmazkodni az ember, milyen rugalmassá és simulékonnyá tette az életem ez a munka. Mégis. Nem volt mindennapi érzés a márciust egy hét kivételével a családommal tölteni.Fantasztikus volt velük lenni, megmutatni hol lakom, mit eszem s iszom, mi a napi rutin - ami nálam a rutin nélküliség. Akkor eszem, amikor éhes vagyok, akkor alszom, amikor álmos, akkor edzem vagy írok, amikor érzem, hogy szükségem van rá. Sokszor megfordult a fejemben az a sztereotípia, miszerint a levegőben dolgozó emberek nem véletlenül találnak szintén hasonló körülmények között élő társat. Amit eddig érzékeltem magamból ezt a gondolatot talán meg is magyarázza. Egy-egy út után falat kenyérként van szükségem a magányra. Átrágni magam az elmúlt 2-3 nap eseményein, visszaidézni az illatokat, a színeket, melyek végtelen intenzitással törtnek be receptoraim aurájába - elengedhetetlen. Nem is tudom milyen nehéz lehet ezt megérteni annak, aki nem él át ilyen átütő élményeket néhány óra alatt. Persze mindenki megtalálhatja a maga adrenalinját. Szó sincs arról, hogy csak a légikísérők vagy a pilóták élik át ugyanezt. Ezt az érzést azt gondolom számos hivatásban vagy hobbiban meg lehet lelni. A különbség csak ott leledzik, hogy nekünk a bioritmusunk is közbeszól, olyan, mint időzónák hálóján a kötéltánc, a mínusz 10 fokból a fülledt 30 fokba való átúszás, mindezt néhány óra alatt. Nem csupán a test van összezavarodva, de a szellem és a lélek is. Az utazások utáni üresség és telítettség harcolnak egymással, a fényes és a sötét gondolatok néznek farkasszemet. Amint realizálódik, hogy ez így működik, elfogadjuk, s "megvárjuk, míg elmúlik". Nálam körülbelül 12-20 óra alatt cseng le egy ilyen periódus és Béke Nobel-díj jár annak, aki ezt túléli, s türelemmel kezeli. A világfájdalom elmúlik, amint felébredek egy mély 7-8 órás álomból. A világ kitisztul, a szürke köd eloszlik, a Világ ismét színes. S kezdődhet az egész előröl.
Míg egyre inkább kezdem megszeretni mindazt, amit csinálok, körülöttem sokan pesszimista és negatív gondolatokkal igyekeznek megmérgezni a derűlátó lelkeket - legalábbis, akik hagyják. Én már nem. Legutóbbi utamon valahogy olyan kollégákat fogtam ki, akik mintha teljesen különböző galaxisból lettek volna kiválasztva, a legtávolabbiakból, a leggroteszkebbekből. Ahogy beléptem a briefing terembe már tudtam, hogy Perth városát egymagam fogom feltérképezni. Energiacsápjaim próbálták letapogatni a kollégák auráját, de mintha nem is lett volna nekik. Akinek éppen akadt, az mind taszított - a francia nagyképű seniorom, aki zokon vette, hogy nem sértődök meg folytonos piszkálódásán, a marokkói lány, akinek lelki elégedetlensége evési zavarban manifesztálódott, s hüledezve néztem, ahogy egyfolytában valami csokoládé van a kezében, vagy éppen egymás után eszik meg 3-4 adag ételt. De ott van a horvát lány, aki permanensen azzal ostromolt, hogy fel fog mondani. Oly távolinak éreztem magamtól mindenkit, hogy még angolul is elfelejtettem. Egyszerűen nem volt mit mondanom nekik. Legfelüdítőbb 1 órám a crewnak kialakított pihenőben volt. Ahogy behúztam a függönyöm, átadhattam magam a ringató turbulenciának, a gép hajtóműveinek dübörgésének, melyek a legfantasztikusabb feltételei egy kellemes szunyókálásnak. Mint néhány ezelőtti utamon is, itt is megtapasztaltam milyen érzés sokkal jobban kijönni az utasokkal, mint a kollégákkal, így ha tehettem a cabinban voltam, beszélgettem velük és eleget tettem a cég és a saját elvárásaimnak is. A hotelbe való megérkezésünkkel eszembe jutottak ausztrál emlékeim, s a szokatlanul kényelmetlen ágyban némi elvárással hunytam álomra a szemem a következő nappal kapcsolatban. 4 óra alvás utána korgó gyomomra ébredve lebaktattam reggelizni. Fáradtságtól feldagadt és égő szemeim a másnaposság hangulatát idézték. Ahogy leértem az étterembe meglepetten konstatáltam, hogy a másik asztalnál ismerős arc beszélget valakivel. Napi 3 perth-i járat miatt a szálloda negyedét sokszor a crew foglalja el, ahogy más desztinációk esetében is, nem kizárt, hogy kollégákkal találkozunk, más járatokról. Sao Paulo-i járatom lelkes first officerjével találkoztam, az előttünk lévő járatról és nevetve jegyeztük meg, hogy milyen kicsi is számunkra a világ. Dubaiban élünk, sao paulo-i kiruccanásunkat közösen szerveztük többed magunkkal és most itt reggelizünk Perthbe, a világ - tényleg másik oldalán. Mennyi is az esélye ennek egy olyan cégnél, ahol 30 ezer cabin crew és körülbelül 10 ezer pilóta dolgozik? A következő meglepetés akkor ért, mikor nyakamba véve a várost nekiindultam a híresen és reménytelenül romantikus Cottesloe beachnek. Amúgy is igen furcsa állapotban voltam, elmerülve a zenében, amit hallgattam, az ausztrál levegőt jól elraktározva a tüdőmben csak sétáltam a pályaudvar felé és módfelett különleges élmény volt tudni, hogy a velem szembejövők pontosan tudták, hogy valami nem stimmel velem. Nem vagyok odavalósi. Ahogy felszállni készültem a vonatra egészen leesett az állam, ahogy az a buddhista szerzetes jött velem szemben, akit Dubaiból Bangkokba repítettünk január végén. Tisztán emlékszem az arcára és a tekintetére, hiszen a jump seat-emmel szemben ült s még néhány mondat erejéig beszélgettünk is. Hogy ennek mennyi a valószínűsége azt nem tudom, de igen csekélynek gondolom. Vagy tényleg csak ki kell nyitni a szemünket, látni kell a körülöttünk lévő történéseket? Nincs nagyobb mozi, mint körülnézni. Látni az emberek hátterét, érzékelni a gondolataikat, tudni, hogy mindig történik valami különleges, csak a legtöbbször annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal, hogy észre sem vesszük azokat. Mindazonáltal, hogy szórakozásnak sem utolsó, engem mélyen meghat. Meghat, mert ilyenkor egyszerre érzékelem a jót is és a rosszat is. A boldogságot és a boldogtalanságot, az emberi sorsot, a reményt, a meghittséget. Magát az életet és annak keserűségét édes bevonattal, avagy fordítva, kockacukrot tonikba mártva - tőlünk függ melyik. Ahogy leszállok a vonatról és a part felé orientálódok - általában térkép nélkül közlekedem, megérzéseimre hallgatva, de most csaltam. A tenger illata mérvadó segítség volt az irány megválasztásában. A tökéletesség itt is társammá vegyült, ahogy általában Ausztráliában mindig. De most nyoma sem volt a sydney-i hedonizmus érzésnek. Ez most valahol belül zajlott bennem. A hála, a köszönet, a fel nem dolgozott érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a világ tájainak részese lehetek, hacsak egy-egy napra is, formálhatok, hatással lehetek, alakíthatok az adott eseményeken, embereken, érzéseken, ahogy rajtam, bennem is folyton transzformálódnak az érzések, azoknak feldolgozási metódusai. Csak annyit tapasztalok, ahogy meglátom a tengert, ahogy érzem a vad szelet, s hallom a hullámok robaját, hogy imádom, amiként lecsapódik rajtam az élet. Hogy így csapódik le. És megint elérzékenyülök. A parti séta közben egy olyan lépcsősort találok, amiről eddig azt gondoltam, hogy csupán filmek díszleteiként szerepelnek. Leültem a tetejére, és onnan csodáltam a tiszta s világos homokot, a sötét hullámos tengert, a körülöttem lévő fűt, fát, a sirályokat, akik felfeküdtek az erős szél áramlataira és úgy élvezték a Napot, melyet most fátyolfelhők borítottak. A hűvös őszi szellő néha megborzongat, a Nappal viaskodva tökéletes hőmérsékletet alkot. Órákon át ülök ott a lépcsőn. Nem megy arra gondolnom, amit elterveztem. Nem megy irányítani az elmémet...hiszen minek rontanék el ilyen meseszerű pillanatokat azzal. Ahogy visszafelé veszem az irányt megcsodálom a teljes idill állapotát. A golfpálya melletti családi ház előtt zajló eseményt figyelem, talán túlságosan feltűnően is. A garázs nyitva, ott mutat egy Mercedes a 'Mama' autója, egy Land Rover ha a család túrázni megy, egy Bentley ha a család a városba megy és egy oldtimer nyitott tetős jaguár, melyet éppen a 'Fater' políroz. Ennyit erről, folytatom az utam azon gondolkodva, hogy a világ melyik részén tudnék élni, egyáltalán képes lennék-e valóban nagyon hosszú távon elhagyni Magyarországot.
Visszaérve a városba serényen elkezdek valami ausztrál bort keresni, de 1 óra kóválygás után érzem, veszítettem lelkesedésemből. Térképpel a kezemben, ráncolt homlokkal a mosolynak egy szikráját sem mutatva bolyongok a bevásárló negyedben, mire hirtelen megállít egy 30 körüli srác. Az ausztrál akcentust kevésbé megértve zavartan kérdezem meg mit is jelent az a szó, amit rám mond, amiért voltaképpen megállított. Azért szólított le, mert el szerette volna mondani, hogy mennyire szép vagyok. Hebegve habogva igyekeztem megköszönni, és a pírt az arcomról még a hotelszobámba való belépésemkor sem tudtam lemosni. Elképesztő mennyire fel tudja villanyozni az embert egy ilyen spontán és kedves helyzet. Ausztrália számomra csodával van átitatva, mindig meglep, mindig inspirál, mindig valami különleges lesz nekem. A Világ vége, a határ, ahol az embernek sokszor az az érzése, hogy ha lép még két lépést, leesik az univerzum peremére, ahol a tenger túlsó partja valóban a végtelen, ahol a hullámokat Isten lehelete képzi, ahol a Nap kancsalul, 'télen' melegebb és a levegő déli sarki fuvallattal csillapítja a hőséget.
A világ találkozások hálózata. Ez a lenyűgöző mátrix ügyesen dolgozik bennünk, és körülöttünk. A fogaskerekek kapcsolódnak, a karma él, a viszonzás, a tettek ereje és hatása létező. Amint ezt észrevesszük, elkezdjük figyelni, sokkal érdekesebb és színesebb lesz számunkra a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése