Pekingből hozott sörömet kortyolgatva azon gondolatok árasztanak el, miszerint mennyire szerencsés ember lehetek én. Az én. Aki vagyok. A test, a szellem, a lélek együttes harmóniájából adódó valami energia maszlag, összeköttetésben a Világgal, a Földdel és azzal a csodás Éggel. És persze a Nappal, s annak fordulójával, melyet saját maga is kellő szentséggel ünnepelt, mutatva magából az eltűnés, fogyatkozás lehetőségét a Világ egyik táján élő embereknek. Kuala Lumpurban a reptére menet vezető úton szintén éreztem a szerencse szelét. A Napunk "kanyarának" egyik negyedénél én kivételesen sokat láthatom fent az égen. Malajziában 4 órával előbb bukkannak elő sugarai, melyet a mai napon láttam is, s most itt ülök az apartmanomban a közel-keleten, maláj idő szerint este fél9-kor, s még mindig látom ezt a végtelen Csillagot, amit fogok is még 2 órán át. Mily csoda, hogy eme ünnepnek alkalmából nekem kicsit több jut a fényből! Áldás, s én ezt nagyon köszönöm!
Másrészről azonban ott érzem az ízületeimben, hogy a kialvatlanság dolgozik az elmémben is. A sok élmény, a maláj forró és párás levegő, a Batu Cave lenyűgöző hatalmassága, a barlangi réseken beszűrődő pár perces fénycsóvákban való fürdés, a végtelen megmászandó lépcsősor a Petronas ikertornyok masszív monumentalitása, vagy éppen a chillis peri-peri csirke pita mégsem engedett pihenni akkor, mikor lehetőségem lett volna. Egyszerűen túl sok íz kerül a nyelvemre a Világ tájairól. Mégis imádom ezeket a zamatokat, melyek életem legmeghatározóbb döntésének eredményeként forgószélként robbannak be tudatomba, azzal a ténnyel körítve, hogy gyermeki álmaim után vágyódva saját megérzéseimre hallgatva vagyok ott, ahol éppen...
Ha visszagondolok 5-6 éves koromra, melyre a családom talán jobban emlékszik, mint jómagam, valahogy mindig az cseng a fülemben, amit a "Fannika, mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre adtam válaszul.
Sztyuájdesz.
Ennyi volt, annak ellenére, hogy akkor tájt még a repülőgépek közelébe sem nagyon kerültem, s életemben először utasszállító járaton 15 éves koromban szálltam. Hogy miként, s milyen intuitív forrásból költözött a gondolataim közé ez a 'fogalom', mai napig nem tudom. Egyszerűen olyan egyértelmű volt. Kamasz koromban elvesztettem ezt a fonalat. Csak azt tudtam, milyen típusú nővé szeretnék érni 20as éveim végére. 20as éveim elején azonban rettentő kétségbeesve konstatáltam, hogy nagyon messzinek tűnik az a kép, amit elképzeltem magamról. Nem hagyott sosem nyugodtan a kicsiként folyton mondogatott...életforma.
Visszatalálni gyerekkori, igaz álmaink mezejére egészen lélegzetelállító érzés. Valahogy sejteni, hogy nem véletlen karcolódnak bele lelkünkbe ezek a gondolatok, hogy végigkísérnek éveken, tapasztalatokon, boldogságon és fájdalmon keresztül. Sejteni. Sejt szinten érzékelni. A sejtjeink rezgését leolvasni, álmokra hallgatni és megküzdeni. Türelmesnek lenni, hogy eljöjjön a pillanat. Lenyelni és kicsit elhessegetni, mikor eltántorítanak. Egy kicsit elfogadni, hogy ez az álom majd a következő életre marad. Kicsit megsemmisülni abban, hogy elengeded és lemondasz róla, még akkor is, ha tudod, hogy feladatod volna. A legmeghatározóbb döntést azonban nem jókedvünkben hozzuk. Inkább mélypontok szériája, a változtatni való képességben bízás, a fulladás állapot, ami az életösztönt hívja segítségül, ami végül a sejt szintre emeli a tudatot, s végezetül visszatérünk a rég elfeledni akart álmainkhoz. (Még mindig világos van kint) Én egy mélypontban elhatároztam magam. A történet többi részét már ismeritek. Az előzmény és talán az inger homályos még. A hosszútávú hatást természetesen én sem tudom. Bizonyos vagyok abban, hogy úgy vannak jó oldalai, mint ahogy rosszak. Azonban a rövidtávú impressziót már érzékelem. A legtöbb, mely lelki, tudati átalakulás talán sokatoknak egyértelmű, érzékelhető. Amit azonban most ki szeretnék emelni az a test innovációja. Természetesen csak amennyiben hallgatunk a belső hangra. Hiszem azt, hogy létezésünknek célja van, hiszem, hogy a gondolati teher fájdalmas manifesztációként csapódik le az emberi szervezetben. Hiszek az alternatív medicina olyan magas labdájában, mely azt hirdeti, hogy testi betegségeink lelki eredetűek. Számtalan cikk, okosság, beszámoló, igehirdetés találtatik manapság szinte minden fórumon a témáról. Én azonban egy olyannal sem találkoztam, ami azt az egyszerű gondolatot hangoztatná, miszerint:
Kövesd az álmod!
Nem másból, mint leginkább magamból indulnék ki. Csak olyat mondok, és csak olyan felett említek véleményt, amit megtapasztaltam, s igyekszem mindezt előítélet nélkül, elfogadással. Eddigi bejegyzéseim a lelki intimitás peremeit súrolták, a következő történet a megfeszült megfelelni vágyás, az elnyomás, a szabad akarat nélküliség, a nőiesség megkérdőjelezése, s ezeknek testi tüneteiről szóló apró gondolat lesz.
Ez az apró gondolat pedig:
20as éveim elején különböző nőiességgel kapcsolatos problémák és fertőzések sújtottak. 20as éveim közepén párkapcsolati változásokból kifolyólag testem ellenállása odaadásba lényegült. Testi tüneteim abban a percben elmúltak, amint saját magamban hagytam lecsengeni a változás fájdalmas leheletét. 20as éveim végére, amint az álmaimnak való 'igent' mondást feldolgoztam, s amint tudtam élni, lelkiismeret furdalás és önsanyargatás nélkül úgy, hogy elfogadtam a tényt: Az álmomat kell élem - minden testi tünet, mely zavarossá tette a Hold ciklusát, megszűnni látszott. A Nő ezennel megszületőben van bennem, általam, körülöttem, követve az univerzális periódust. Az univerzális fázis pedig bennünk van, saját ritmusunk, saját gondolatunk gyümölcseként. Nem küzdeni kell, csupán engedni annak, amit a belső hang mond, hiába fájdalmas az adott pillanatban vagy hiába tűnik éppen lehetetlennek., hiába mutatkozik a ritkábban választott nehezebb útnak - hiszen általában sok lemondással jár.... Az álmokat komolyan kell venni. Nem véletlenül vannak, s még köröket is megspórolhatunk földi létünk inkarnációit számolva.
És térjünk majd vissza erre a bejegyzésre pár év múlva, hogy bebizonyítsam avagy megcáfolhassam ezen gondolatokat hosszútávon tekintve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése