Kép nélkül néhány szóban

Nagy feladatot adott nekem az élet. Most úgy kell írnom, hogy az percről percre, centiről centire a valóság tükrét mutassa. Úgy, hogy ahogy visszaolvasom, ismét megéljem, ott legyek, szóljon az egy északi, vagy akár déli utamról. Hogy megint érezhessem az ottani miliő illatát, hogy az esték és reggelek bukéja könnyedén fusson át testemen, hogy érezzem a markáns ételek ízét a nyelvemen és a napfény perzselő sugarát, vagy éppen a vihar hűvös esőcseppjeit a bőrömön. Milyen gördülékenyen, szinte minden erőfeszítés nélkül elő lehet adni egy egy eseményt, ha van képi támasz. Ahol látszanak a színek, a fények az emberek arcán a derű vagy a szomjúság a boldogság iránt. A mai napon veszem a bátorságot, és kép nélkül, csupán a szavak csodálatos erejében bízva igyekszem leírni legutóbbi utazásaim főbb pillanatait. Ezt nem csupán jókedvemben teszem, vagy kíváncsiságomat kielégítve. A legnagyobb indokom erre egészen banális. Elvesztettem a fényképezőgépként is szolgáló telefonomat, melyen képeim, videóim laktak. Ezen emlékek hiányából adódóan önző célom is van e bejegyzéssel kapcsolatban: Minden momentumra, emberre, hangulatra emlékezni szeretnék, melyekről képet vagy videót készítettem, s melyek valahol a brüsszeli fő tér közelében önálló életre keltek.
Májusi hónapom az egyáltalán nem kívánatos bánkódásról szólt. Mindig összevesztem magammal, mindig kicsúszva éreztem a talajt. Éppen, mikor szabadnapom volt, történt úgy, hogy 17-18 órákat aludtam, életkedvemet a sarokba hajítva csak zsíros hajú élőhalottként meredtem a falra, melyen az üres képkeretek bámultak vissza rám szánalmasan. Függönyömet kizárólag résnyire nyitottam, hogy szerencsétlen Bonsai fám kapjon egy leheletnyi napfényt, ami szobámba csupán a velem szembelevő épület ablakairól tükröződik be. Se nem mosolyogtam, se nem sírtam vagy toporzékoltam. Rettegtem, és nagyon zaklatott voltam. Féltem attól, hogy a kezdeti lelkesedés elmúlt, hogy már az utazás, a munka, az izgalmas layoverek és az, hogy sosem tudom, hogy éppen melyik nap kivel találkozom, aki hatással lehet rám, egyszerűen megszűnik lassan létezni. Hogy nincs mi motiváljon, hogy elégedetlen vagyok mindennel, ami körülöttem van, utáltam, hogy nem vágytam másra csak arra, hogy valaki mellettem legyen és szavak nélkül tudjuk egymást, és gyűlöltem azt az érzést, hogy álmomat élve ismét a békétlenség sötét vermében kínlódok.
Egyik nap hazaérve csak annyit láttam, hogy dobozok sorakoznak a nappaliban, a szőnyeg feltekerve, a képek leszedve a falról. Sokkolt a tény, hogy sértetten éreztem magam, mert lakótársam - akivel se jóban se rosszban nem voltunk - említés nélkül elköltözik. Kicsit olyan érzésem támadt, mikor az embert elhagyják, legyen az barát vagy szerető. Mire nem képes az agy, mikor beindul, kiváltva ezzel teljes illúziókat, érzéseket. 2-3 nap kellett, míg magamhoz tértem, melyek alatt olyan gondolatok futottak át rajtam, mint, hogy "Biztos én tettem valamit, ami miatt elköltözik", vagy "Lehet, hogy rossz lakótárs voltam" vagy éppen, hogy "Most akkor mi lesz ezután?". Mint egy kisgyerek, tervet írtam, hogy legyen mit követnem, s előre megbocsájtottam magamnak, hogy elvárásomat nem tudom teljesíteni, miszerint mindent egyszerre akarok elintézni, megvalósítani, megvenni vagy újra elkezdeni. Így szépen sorjában beszereztem azokat a kellékeket, melyek egyedüli életemhez feltétlenül szükségesek lehetnek, mint a festőkészletem, vagy a színes konyhai szőnyegem, a díszpárnáim vagy a vízforraló. S így elkezdtem igazán önállóan, jól érezni magam, s a lelkesedés apró csíráját mutatva indultam Skóciába. Utamat egy óra alvás előzte meg, de hiperaktivitásom, mikor olyan városban vagyok, ahol eddig még sosem, csillapíthatatlan. Így fogva az esernyőmet és a térképet elindultam a város híres művészeti galériájába és múzeumába. Ennyire talán még sosem élveztem az időrájás izgalmas és érzékeny váltakozását. Nem túlzás, mikor azt mondom, hogy a vihart, a szelet és a hatalmas esőcseppeket 5 percenként váltotta fel a verőfényes nap, mely tripla fényt árasztott a város fölé ahogy a mély pocsolyák és a leveleken megcsillanó vízcseppek visszatükrözték a sugarait. A frissesség és a zöld környezet fiatalsággal töltötte meg a szívem, s nem izgatott milyen mély tócsákba lépek bele, vagy az, hogy mennyire csavarja ki a kezemből az esernyőt a szél, vagy hogy 10 percenként le kell vennem a bőrkabátom, mert melegem lett. Az időjárás pontosan olyan volt, mint én, a felhők, azok a csalfa égbeli tejszínhabok csak úgy száguldottak felettem, egyszer utat engedve a fénynek, máskor eltakarva azt, szeszélyesen, ahogy az a májushoz méltó. A felhők jó barátaim. Ahogy Skócia felé suhantunk, volt szerencsém és időm is kicsit megpihenni a pilótafülkében. A legtöbb pilóta igencsak szereti, ha látogatásunkat tesszük náluk az út során, nem csupán azért, mert a protokoll szerint ez kötelességünk egy hosszabb út során, de azért is, mert van valami különös vibráció a pilóták és a légi kísérők között. Ha ez csak udvariaskodás, akkor is kellemes. Mindig lenyűgöz onnan a kilátás, legyen nappal vagy éjjel. Akkor éppen a horizonton előtűnt egy igencsak nagyra nőtt felhő, egyedül volt, körülötte a mélykék atmoszféra csodás kontrasztot adott a virító fehérnek. Olyan hatalmas volt ez a párával és jéggel teli batyu, hogy közelítve felé majd' 1000 km/h-val is végtelen lassúnak tűnt míg elértük. Egyenesen a közepébe zúzott a gép, s megviccelve ezt az óriási vasmadarat is úgy dobálta jobbra s balra, fel s le, mintha legkönnyebb játékszerével játszana a természet, s meg sem kottyant neki, hogy tűszúrásként hatoltunk be a belsejébe. Tátott szájjal kapaszkodtam az ülésbe, de félelemnek nyoma sem volt. A legtöbb pilóta ezeken a helyzeteken inkább jókat virul, mint pánikba esik, sőt egyenesen élvezik. Mint a kisgyerekek, akikben még nincs aggodalom, akik csak a jelenben élnek, s élvezik azt. Azt hiszem sokan a pilóták közül nem nőttek fel, s nem is fognak. Így volt ez például azzal a first officerrel is, aki Lagosba repített minket. Hiába a felnőtt és jó kiállás, a tekintete gyermeki csalafintaságot sugárzott, még akkor is, mikor többed magunkkal a vacsoránál arról mesélt, hogy az air forcos időszakában milyen felelőtlenül játszottak "Top Gun-osat" a kollégáival. A finom helyi sör, a fűszeres nigériai ételek és a jó társaság megszépítette számomra Lagost. Tulajdonképpen elrepültünk egyet vacsorázni és nevetni a cimborákkal Afrikába. Ez csodás tud lenni, ha az ember kicsit tudatosabban nem hagyja, hogy mások hatással legyenek rá, ha egy kicsit jobban behajtja a lelkébe vezető ajtót, ha karakán és öntudatos mivoltát veszi elő s nem enged hinni annak a délibábnak, amik csalfa ábrándokat merészelnek szülni a képzeletében, összetévesztve a valósággal. Fantáziám a hazafelé vezető utamon is kísérőmként ült a bal vállamra ahogy a pilótafülkéből bambultam kifelé. Egyik oldalon a naplementét, másik oldalon a teliholdat, a csillagokat láttam, melyekkel egy magasságban éreztem magam. Az alatta elterülő felhőtömegben lilán cikázó villámok szórták Afrika keleti partjaira póklábaikat. Mindig jön valami, ami ismét életet lehel belém, ami kicsit megint csak bebizonyítja, hogy érdemes folytatni, hogy léteznek még jó emberek, hogy a természet csodálatos, s hogy ha kifejlesztem azt a képességem, hogy meg tudjam ítélni, mikor van annak ideje, hogy megfontolt és józan maradjak, s mikor engedhetem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjek, hogy átadjam magam a megérzéseimnek és néha engedjek a mámoros varázsvilág csalogatásának....akkor a harmónia létrejön s én elégedetten vetem bele magam a mindennapok új kihívásaiba. Ehhez viszont sok sok tapasztalat kell, amiből önmagam képével kerülhetek szembe. Ahogy kerültem szembe Brüsszelbe is. Megrészegített az európai levegő és a kicsit sem könnyű Leffe, amit az epres tejszínhabos waffel követett. Hedonista részem ismét teret kapott, és mint egy fesztiválon, kacarászva, énekelve és táncolva vonult kis seregünk a város egyik leghíresebb sörözője felé, a Deliriumhoz. Most már értem, miért ez a neve ennek a helynek. Az ottani időjáráshoz képest nagyon magas 28 fokot hirtelen egy grandiózus vihar váltotta fel, ami többletet adott a hangulathoz, a kis utcákon való kóborláshoz a sok étterem és söröző között. Imádtam, ami ebben a városban történik, a mozgalmas pénteki tömeget, a gyönyörű díszítésű házakat, s magamat benne egyáltalán nem éreztem idegennek. Talán ezért volt úgy, hogy ítélőképességem akkor is megviccelt és túl intenzíven engedtem meg magamnak, hogy ereimben vér helyett belga csokoládé és meggysör áramoljon s az éppen leesett esőmennyiség illatával forgószelet alkosson így szédülve dobjon engem hanyatt a Grand Place közepén nevetve, nevetve magamon és a kozmosz kótyagos színein és utánozhatatlan pillanatain.
S a telefonom is hasonlóképpen érezve világnak eredt, sok sok ott készített képemmel és videómmal együtt, hogy mindezen események kénytelenek legyenek megihletni.
Most regenerálódok, hangulatom visszatérni látszik, de amennyire sűrű események kavalkádjába élek, sosem lehet igazán kiszámítani, hogy mi következik. Olyan sokszínű a skála a lehetőségek tárházában, amibe belegondolni is nehéz, hát még elemezni, megérteni a miérteket és az érzéseket. Egyszer majd úgyis minden kitisztul.