A három csomag

A csend most a társam. És talán a felkelő Nap, amit egész éjjel vártam. Aminek sugarai megcsillantak a víz felszínén bohóckodva játszva a fénnyel az arcomon, odafent a tetőn. A 36 celsius fokot még könnyedén viselte a testem, s az éj 32 fokában lehűlt medence vize a kinti érzethez képest kellően hűsítően hatott rám. Olyan fényben láttam most a várost, amilyenben ebből a szemszögből még sosem. Megvártam, míg előbukik a Nap, hogy ébredezését tisztán láthassam. Nem önszántamból. Fene sem tudja. Talán a még mindig fennálló jetlag, vagy kialakulóban levő inszomnia, vagy ami talán a legvalószínűbb: események sorozata, melyeket talán 3 féle érzéscsomagba lehet bebugyolálni, egyiket fekete selyemszalaggal, másikat piros bársonnyal, harmadikat finom lenmadzaggal lezárni, s elrakni szívünk különböző, odavaló csücskeibe.
A selyemszalagos kegyetlen, s nem várt, ördögi lépés volt az élettől. Gyógyszerekbe mártott csalogató csontvázkéz. A tudat meghasadt, s teret adva a gonosz félnek, e kezekbe került a szellem. Irányíthatatlan önroncsolás vette kezdetét kapálózva az isteni erővel szemben. Ám létezik, hogy a hitvány győz, utat engedve az inkarnáció mély lélegzetvételének, az önnön testi börtöntől való szabadulásnak. A fekete selyemszalagos eseményt elmosódott, fehéren villámló kérdőjelek vették körül, kétségbeesett dörgéssel kísérve. A felfoghatatlan állapotot a idő tengerén a hullámok majd csitítják. Az ébredés után, e legtisztább állapotot követően a mély zuhanásban, az agy és a szív zavart veszekedésében hirtelen páraként csapódik le lelkünk legérzékenyebb pontjára a tény, ami miatt levegőt venni is nehéz. Reménykedünk, mint egy csúfos álomból felébredve. Talán meg sem történt. Bízunk abban, hogy nem azért nincs ott, mert tudatosan kezet fogott a halállal.
Ilyen tükörben a történések már csak fényesebb bukét kaphatnak. Hiába fájnak, mint ahogy a piros bársonyos csomag is égeti a tüdőm. Erről tudtam, hogy be fog következni, talán már szeptemberben, mikor elhagytam. Az áprilisi búcsú alkalmával azonban egyértelművé vált. A kérdés csak az volt, hogy melyikünk mondja ki előbb. Hajnali 4 és én nyughatatlanul forgolódok, egyszer melegem van, egyszer fázom. Újonnan érkezett portugál lakótársamat nem akarom felébreszteni, így csendben ábrándozok a Napfelkeltéről, s arról, hogy amint előbukik a sivatagi homokszemek szűrésében, rögtön meg is látogatom, hálát adva, hogy nyugatra kergette a sötétséget. A telefon megcsörren és kissé kínos beszélgetésbe elegyedünk, közel 1 hónap után. Egy hónap, amikor engedtük megváltozni a dolgokat érzelmeink körül. Engedtünk levegőt és tűrtük egymás egyre inkább elhalványuló hiányát. Az emberek jönnek s mennek életünkben, hogy befogadjuk majd elengedjük őket, tanuljunk tőlük s tanítsuk őket. Micsoda gyönyörű társastánc ez. Csakhogy e tangó amilyen szenvedélyes volt mindig, most olyan fájdalmas is. A lépéseinkben tévedhetetlenek vagyunk, összesimulva ismerjük a másik következő mozdulatát, még akkor is, ha óceánok és hegyek választanak szét bennünket. A zene most elhalkult, a fények egy másik teremben lettek világosabbak, s lassan már a muzsika is onnan szól. A távolság hirtelen láthatóvá válik és táncunk legnehezebb mozdulatait fogunkat összeszorítva tesszük meg, távolodva a másiktól, ahogy a koreográfia meg van írva. S ez így van rendjén. Az igazi szerelem a beteljesületlen szerelem. Mondják. Attól még fáj. De nem baj, így tudom, hogy jelent valamit s így tudom, hogy egyetlen eddigi percem sem volt hiábavaló. Meg különben is: elmúlik. A Nap ekkorra már a látóhatár közelében pislogott. Teraszom előtt egyetlen széken ücsörögve kezemet festőállványomra támasztva bámultam a szembe lévő ház ablakain megcsillanó fényeket. A hiány és az a gondolat, hogy a tánc már nem velem folytatódik, mindkettőnk lelkére rettentő súlyt aggatott. Le kellett magam hűteni, így jutottam fel a tetőn lévő medencéhez. Szívem úgy zakatolt, hogy a tükörsima vízfelszínen hullámokat gerjesztettem vele, melyek távolodva egyre simábbnak, nyugodtabbnak tűntek. A fény és a víz, Dubai párás levegője, a hajnal steril üdesége engem is tisztává mosott. Nincs más dolgom, mint cselekedni, formálódni elengedni és türelemmel figyelni a jövő csodálatos eseményeit. S mint tudjuk: bármi megeshet!

Lenmadzagom a Föld nevű bolygó által megélt gyönyörű tapasztalataim csomagjait zárja le. Ez afféle elvárandó "jó", munkámból adódóan. Minden egyes utamon jól szeretném magam érezni, így igyekszem részt venni a kellemes élmények megteremtésében. Így volt ez legutóbbi - többszektoros - utam során is. A 13 órás út után Melbourne a hajnal hasadtával fogadott. Sárga lila és zöld színek fogadtak minket a reptéren. 3 óra alvás után - time management: hogy minél hamarabb hozzászokjunk a GMT+11-hez - nekikerekedtünk a városnak. Ausztrál kapitányunk, 24 éves csajozós szinten megrekedt izmos,  150 centi 40es kropacsek (faszi) volt. Ő volt a fő buliszervező az egész út során. Többed magunkkal ettünk egy hangulatos étteremben, tulajdonképpen nem tudom, hogy reggelit, ebédet vagy vacsorát, de biztonság kedvéért egy kellemes ausztrál borral megküldtem, híven az aviátor szakmában dolgozók jelmondatához: "Valahol a világban mindig éppen idő van az ivásra."Belvárosi sétánk közel sem hatott rám úgy, mint annak idején Sydney, vagy Perth külvárosi tengerpartja. Azonban a jó társaság feledtette ezt a problémát, s négyen lányok - egy olasz, egy lengyel, egy bosnyák és jómagam büszke magyarként - kellőképpen megszínesítettük e kirándulást. A másnap reggeli 5 órás indulás és a jatleg megrészegített mindenkit. Nem fáradtak, hanem teljesen felpörgött állapotba került a társaság. A 3 órás út Aucklandbe felüdítő és izgalmas volt. Alig vártam, hogy landoljunk a világ végén. Az időjárás mimózalelkűként toporzékolt, egyszer zuhogott, máskor vidáman sütött a Nap. Egyet sem késlekedve a quartett belevetette magát Auckland aprócska belvárosába. Valahogy nem tudtam különbséget tenni Ausztrália és Új-Zéland között, illetve napszakok között sem. Ha éppen sötét volt, nem voltam tisztában azzal, hogy éppen most bukott-e le, vagy éppen most igyekszik felkelni a nap. Ha éppen világos volt, gőzöm nem volt arról, hogy reggel vagy éppen délutáni időt élünk. Testem kezdett megkavarodni, kezdte érezni az idő fájó lenyomatát. Az esténket egy tengerparti bárban töltöttük, eleinte fagyoskodva a 13 fokban, majd az evés ivás után felmelegedve, boldogan és mindenkit nagyon szeretve. Legnagyobb meglepetésemre e bárban összefutottam a brüsszeli seniorommal, aki egy másik - Sydney-Auckland - szektort nyomott végig. Miféle csoda ez, hogy a világ ilyen mértékig apró számunkra. Többet találkozom a Föld másik felén cimborákkal, mint itt Dubaiban. A másnap kegyetlenül hatott, pedig csupán 2 pohár bort ittam és valami irdatlan mennyiségű ételt fogyasztottam. Ugyan rettentő fáradtak voltunk, mégis sétáltunk egy utolsót Auckland belvárosi parkjában. Kimerülésig tartó nevetés és kellemes friss levegő jellemezte ezt a túrát. A Melbournebe való visszatérésnél már éreztem, hogy merre jár a határa a türelmemnek. Kimerültség és időtlenség találkozott bennem. Az idő, mint mértékegység elveszett, nem tudtunk mibe kapaszkodni, összezavarodott káosz állapotban zuhantam ágynak. Csupán 6 óra teljes ájultság után, de felébredtem. Életem legfinomabban fűszerezett reggeliit ettem ezen az úton, kiwi-lével, frissen facsart narancslével, friss gyümölcsökkel és joghurttal, lazaccal, zöldséggel, sajtokkal, friss kenyerekkel és nutellával s minden mással, amit csak el lehet képzelni. Bőséges reggeli vagy ebéd vagy vacsora (a testemnek fogalma sem volt, hogy mi az) után a híres melbournei piros villamos várt ránk. Kellemesen fáradt kacagások, jópofa poénok és a teljesen felesleges pénzkidobás a Melbourne Star nevű giga körhintára szivárványossá tették a napom. Egyrészt csodás volt ez az út, másrészt ilyen fáradtnak nagyon régen éreztem magam. A hazavezető út 14 órájában az utolsó energiáimat használtam. Testem alvásért kiáltozott, és azért, hogy eme élménycsomagot végre bezárhassa egy lenmadzaggal.
Most, így reggeli fél 10kor, zéró alvás és némi sokkhatás jóvoltából szeretnék elnézést kérni nem túl irodalmi fogalmazásomért - pláne az utolsó részt tekintve. Holnap egy új Nap vár a sivatag homokszemei közül. Ahogy Mindenkit. S ahogy Mindig!