Rendkívüli állapotban érzem magam. Kicsit az álom és a valóság között lebegek, a nyugodtság, az elengedés, a jelek észlelése, a fájó szívzárlatok időtlen kijavítása és a se nem boldogság és se nem boldogtalanság teljes nihil állapota telepedett rám s úgy érzem néha elbágyaszt és azt üzeni, hogy ne küzdjek, hogy hagyjak mindent úgy, ahogy eddig volt. A másik pillanatban nincs üzenet, csak a teljes kiterjedtség, a világ megértése és elfogadása minden erőltetés nélkül. Ezekben a köztes létekben léphetünk talán egy másik tudati szintre, mikor kicsit otthagyunk valami feleslegeset az előző lépcsőfokon, hogy rálépve a másikra felvegyünk valamit onnan. A csend néha fel-fel szakadozik. Körülöttem és a lelkemben. Csak én maradok néma ezen a hullámvasúton. Ahogy néma maradtam Dél-Afrikában is, mikor egy-egy pillanatra elmémbe férkőzött a féltékenység csúfos tüskés orrú vaddisznója. Ott túrt a fejemben és a szívemben, minden egyes gyenge másodperccel közelebb kerülve türelmem többször befoltozott kerítéséhez. A vacsoránál még a friss fehérbor is állott ízűvé rohadt azokban a momentumokban, mikor éles pengeként hasította ketté a kedves beszélgetést egy-egy oda nem illő kép, hang vagy illat. Néhány mély lélegzettel s némi erőltetett mosollyal igyekeztem leplezni mennyire mérges vagyok magamra, hogy elengedésre és megértésre csak a felszínen vagyok képes. Lélegzés. Az egyik fő alappillér. Akkor is mély levegőt kellett vennem, mikor életem egyik legnagyobb élményét éltem meg. Az adrenalin és a totális béke valami éteri koktélt kotyvasztott, ahogy néhány centire úszkáltak körülöttem ezek az indokolatlanul veszélyesnek hitt állatok. Ott, Durban partjaitól 8 kilométerre az Indiai Óceán hatalmas hullámai és cápái közé ugrottam. Természetesen nem védelem nélkül, mégis igyekeztem elképzelni, hogy a furcsa és természetellenes ketrec nincs ott körülöttem. Groteszk élmény volt, hogy most nem az állatok, hanem mi, emberek vagyunk az acél kalitkába bezárva. Nem láttam mást, csak a végtelen mélykék mélységet körülöttem. Néha megcsillant az épp megébredt Nap fénye, s megtört a vízben valami mennyei sugarat kialakítva halványult alattam méterekkel lejjebb. Követtem volna ezt a fényt, amíg tart, ám az óriási vízmennyiség már 2 méterrel a vízfelszín alatt szét akarta robbantani dobhártyámat. Nem volt bennem félelem, ami egészen új impresszió volt számomra, hiszen míg a magasságtól sosem, a mélységtől mindig rettegtem. Sosem vonzott a tenger mélye, mert az hideg és nagyon sötét, a furcsa vízi-szörnyek pedig bármikor felbukkanhatnak. Most, hogy inkább békét és örömet éreztem ebben a kék rengetegben, körülöttem ezekkel a kedves cápákkal, kicsit közelebb kerültem ahhoz a bakancslistás tervemhez, hogy egyszer alámerülök, feltérképezem az ottani és belső világomra gyakorolt hatását, félelmem, illúzióm ezzel kapcsolatos elengedését. Néha meg kell tegyük azokat a lépeseket, amiktől addigi életünk során féltünk. Hiszen mi történhet? Csupán szabadabbak leszünk. Igen. Én is ezt próbálom most minden nap elmondani magamnak. Az egyedülléttől és a magánytól való félelmemet egyetlen módom tudom elengedni. Ha teljes egészében megtapasztalom. Egyre inkább érzem az üzenetét mostani életszakaszomnak, ami nem más, mint egy lehetőség arra, hogy teljesen és részleteiben is kifaragott szobor lehessek. Meglássam magam a Világban s képes legyek arra, hogy a Világot is megtapasztaljam magamban. Nagy szavak ezek amiket jól eső hallani, mintha valami különleges létformaként küldetésem lenne a szeretet nevében. Azonban annyi olyan perc és óra adatik meg, mikor elönt a sötétzöld sárszerű massza, ami már oly ismerős, olyannyira enyém, s még mindig: olyannyira nem tudom idomítani. Ilyenkor alantas lényként férkőznek be elmémbe a gondolatok, az érzések, melyek kialakítják életem balanszának negatív oltárát. A legfőbb ilyen tanítómesterem a fent is említett féltékenység. Milyen érdekes ez a szó is, csak a magyar nyelv fejezi ki ilyen tisztán. De milyen különös is az, hogy a félteni szó mögött önzés rejtőzik. És nagyon jó a bújócskában. Milyen egyszerű is félteni a másikat - legyen az bármilyen kapcsolat - a világtól, a másik embertől, a csalódástól, betegségtől.A félelem, a féltés egy fél-elem, nem teljes egészében létező energia, korcs és hiányos,elemként való létezésének kezdetén levő inkarnáció, bénító maszlag, aminek hatására lelki hullamerevség alakulhat ki bennünk egy-egy számunkra félelmetes helyzetben. E belső, magunkat féltő helyzet gyógyítására a legmegfelelőbb beleugrani félelmünk tárgyával teli medencébe. Ám ha mást féltünk, az is saját magunkról szó. Ha az univerzális igazságot tekintjük, mindenkinek meg van a saját útja, saját hegyei és völgyei, fájdalma és boldogsága. Ha ezt elfogadjuk, akkor pontosan tudjuk, hogy körülöttünk és mindenki körül mindig minden úgy történik, ahogy a legmegfelelőbb az individuális lelki fejlődés útján. Amennyiben ez így van, ugyan miért féltjük a másikat? Magunk miatt. A másikhoz fűző kapcsolati szál miatt. Mert ismerjük, a sejtjeink atomjaiban hibásan kódolva van: ha ez a szál elszakad, akkor annak fájnia kell. Magam miatt féltem a másikat, mert rettegek attól, hogy elveszítem, hogy egyedül maradok, s különben is: Mi lesz akkor azután?. A féltékenység is valami ilyesmiről szólhat. Féltem Őt, a szerelmem tárgyát, vagy magát a szerelem érzését, dühös vagyok és tehetetlen, mert a szál elszakadt, s ez a kötés már nem minket varázsol eggyé. És amikor elönt ez a sötétzöld érzés, régi emlékeinken toporzékolok és taposom semmibe a kimondott szavakat. A gyűlölet csak úgy fröcsög kifelé és irtózatos gondolatokat öklendezek magam köré. De milyen törékeny is ez a hisztéria, kérészéletű ingerfokozó unalmas perceimben. Rájövök, hogy nem kellene ennyire önzőnek lennem. A világ mindenkiről szól, a körforgás állandó, minden indokkal történik, minden elmúlik, s minden barna után jön egy szőke. Alapigazságok és közhelyek tárháza néha kellemesen együgyű kapaszkodók. Tehát igyekszem kicsit átkódolni sejtjeimben a féltékenységről szóló stigmát, elfogadássá, örömmé a másik boldogsága miatt, szabadsággá és lelki emelkedés egyik lépcsőfokává, s nem utolsósorban a változás elfogadását, mely folyton jelen van bennünk és körülöttünk, s amire egy gyönyörű metaforát kaptam néhány órával ezelőtt egy számomra rendkívüli embertől, a tánc és a mozgás, a szabály- és határnélküliség és emberség mesterétől, búcsúzóul. Ismét egy búcsú, ismét egy lépcsőfok. Én köszönöm!
Valami megmarad de valami változik, de a változó miatt a változatlan sem marad változatlan. Minden hatással van mindenre.
Egyre azt veszem észre, hogy be merem vallani saját magamnak az érzéseimet. Milyen csoda egyáltalán tisztában lenni azzal, hogy mit élünk éppen meg, hogy van rá szavunk, hogy le tudjuk írni, s nem félünk megélni bármilyen mélység vagy magasság legyen is az. A sokszor bele-bele nyilalló szívfájdalom ellenére életem gyerekkori álmaim mezejére sodortak. A híres Los Angeles meseszerű világába csöppentem s talán még mindig kicsit valótlannak érzem azt a sok sok intenzív élményt és érzést, amit ott tapasztaltam. Megérkezve a külvárosi szállodába kicsit sem éreztem magam a nagy L.A.-ben, túl nagy szavak voltak ezt arra a városrészre mondani. Ez a metropolisz hatalmas kiterjedésű, nyugaton a Csendes Óceán, északról keletre pedig hatalmas hegyek őrzik a filmipar bölcsőjét. Az idő nyomása miatt másnap egy városnéző túrára fizettünk be heten, s kedves idős sofőrünkkel, a mexikói Carlossal bejártuk a főbb nevezetességeket. Venice Beachen egészen jó kedvre derített minket a levegőben terjengő marihuána füstje, s teljesen beleéltük magunkat a Baywatch sorozat szereplői életébe. Nem kevésbé vigyorogtunk persze egy-egy szép -nekem akkor tényleg- életmentő férfi test látványától, s velük készített fotósorozat egészen jól indította a napunkat. Santa Monica igazi turista paradicsom, családosoknak is megfelelő - majdnem ellentéte a bohém és undergrund Venice-nek - ahol büfék, fagyizók souvenir shoppok és egy apró vidámpark található. Itt két dolog érintett meg. Az m&m's-be mártott chocolate chip cookies fagyi és a 66-os út végét jelző tábla, ami emlékeztetett arra, hogy ebben az életemben azt az utat még be kell járnom. Beverly Hillsbe való megérkezésünk kevésbé volt rám akkora hatással, mint a Rodeo Drive fehér járda kövei és a nagyra nyújtózkodó pálmafák által övezett luxus. Aki ismer az tudja, hogy véletlenül sem a Gucci meg a Channel kábított el. Leginkább az, hogy korosztályom egyik meghatározó filmjét a Micsoda Nőt ezeken az utcákon forgatták. Gyermeki lelkesedésem a film iránt, és az az érzés, mikor tízen évesen színésznő szerettem volna lenni, visszacsordult a szívembe. A zsúfolásig telt Walk of Fame-en sétálva teljesen otthon éreztem magam, lépkedve Steven Spielberg vagy Michael Jackson csillagán. Izgalmas élmény volt mikor Johnny Depp tenyérlenyomatához mértem az enyémet vagy mikor Robin Williams táblácskáján megláttam a saját maga által a még képlékeny betonba beleírt "carpe diem"-et. Az Oscar gála helyszínéül szolgáló Dolby Theatre környéke bekebelezett, elnyelt és én még szívesen maradtam volna a gyomrában. Egész Hollywood olyan mint egy hatalmas stúdió, alacsony házakkal, üzletekkel, ami miatt olyan érzése van az embernek, mintha csak díszletek lennének a pálmafák, a házak falai hungarocellből állnának a fény pedig nem a Napból, hanem izzó reflektorokból sütne. Hihető lenne azt mondani, hogy az egész egy totális Truman Show. A Hollywood sign-hoz közeledve eszembe jutottak a klasszikus filmek, ahol a fiatal párok romantikázni jönnek fel Hollywood ezen részére, vagy az akciófilmek, ahol éppen egy hullát szeretnének elrejteni valahol. Los Angeles minden sarkában egy-egy tipikus filmjelenet láttam magam előtt. Tökéletesen elszórakoztam, összehoztam saját képzeletbeli filmemet. Mint mindig, az idő és a tér akkor is megszűnt. Kezdetleges izomfájdalom futott végig rajtam a 16 órás visszaút előtt. 3 óra pihenő időt kaptam felszállás után 3 órával. Képtelen voltam pihenni, talán csak el-el bóbiskoltam. A száraz és hűvös levegő kitikkasztotta a szervezetem, utolsó energiáimat éltem fel. Grönland határánál léptem be a pilótafülkébe egy kis csevejre. A látvány alattunk fenyegetően üres és kietlen volt, ezzel szemben maga a csoda. A hófehér pusztaság egy-egy feketének tűnő folyóval a mennyország egyik hűvös peremét juttatta eszembe. A vakító fehérség miatt nem lehetett sokáig kitekinteni az ablakon. Az éppen adott helyen, ahol ez a monstrum gépezet szállt hajnali 1 óra volt. A Nap azonban le nem nyugodva sütötte e kietlen tájat. Grönland pereméhet érkezve a végtelen óceán terült el, benne egy-egy ragyogó leszakadozott jégtáblával. Ilyenkor mindig konstatálom, hogy a világ egyik legszebb szakmáját választottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése