Minek játszani és tettetni napokig, hetekig, ha egyetlen mondattal, egyetlen percben körvonalazni tudom magam, az én világom és az én érzéseim. Minek imitálni azt, ami nincs s minek szégyellni a magunk kis világát, amiben olyan sok a képzelet-bolygó, a művészi hold, a szerelmi meteor, melyek a Nap, a Te és Én, a MI körül keringenek a kozmosz indigó és lila színű, levegőtlen időtlenségében?
Ebben a hónapban négyszer landoltam kedvenc városomban, Bangkokban. Szinte már hazajártam, s szinte már megbilincselt az egóm csúfos mosolya ami elhitette velem: Igen, én Bangkokba járok megvilágosodni. Olyannyira arra koncentráltam, hogy valami grandiózus spirituális élményben lesz részem, hogy elfelejtettem körülnézni, elfelejtettem igazán rácsodálkozni az ottani világra. Mikor beléptem a 'kedvenc' kolostoromba, melyben ezelőtt 2 hónappal határtalan szeretet átömlesztést kaptam, kellemetlen és bizonytalan érzés fogott el, mely azt suttogta a fülembe, hogy kicsit sem vagyok odavaló. 20 perc erőlködés után feladtam és úgy döntöttem ideje kicsit a határaimat feszegetni s megpróbálni visszatalálni a hotelbe, gyalog, térkép nélkül. Bangkok egy káosz. Meleg van és büdös. A szűk utcákat alacsony fák övezik és aprócska, díszes, ám rettentően koszos és megkopott házak aljában nyitott bejáratú üzletek sorakoznak elképesztő spektrumú kínálattal. Ócska gépezeteket javító üzlet, sötét robogó szerelő, kosárkészítő bolt mellett elvétve egy-egy masszázsszalon vagy helyi étkezde, ahol a húst már réges régen megolvadt jégben tárolják s ahol a párás 36 fokban izzadva s jókedvűen esznek-isznak a helyiek. A házak amúgy varázslatos külső dekorációját szinte teljesen eltakarja a rátelepedett mocsok és az a rengeteg kábel, amit az erkélyek és ablakok előtt vezetnek el. 2 óra kóborlás után kezdtem kissé elveszettnek érezni magam, de meg voltam győződve irányom helyességéről. A kiszáradás és az, hogy időre vissza kell érnem a hotelbe feladatta velem felfedező utamat a belvárosban. Magamban kissé csalódottan vágtam be magam taxiba s találkoztam a kollégáimmal egy kellemes vacsora erejéig. Egy olyan éttermet sikerült találnunk nem messze a szállásunktól, ami a múlt században (1987!.) épített lakóházból lett kialakítva. Egyetlen mosdójában lehetett még látni a fürdőszoba eredeti kialakítását. A fűszeres tengeri herkentyűs üvegtészta saláta és a Singha sör meglepően felpörgette szociális funkcióimat, így az este folyamán kiselőadást tartottam a blogomról, a diplomatikusság fontosságáról, a sommelier képesítésemről és a világmegváltó gondolataimról. A másnapi hongkongi turn-around-om alatt egyfolytában az a számomra nagyon kedves horvát first officer motoszkált a fejemben, aki air force-os múltja után egy kínai légitársasághoz szerződött 5 évre. Azóta nem tudja elviselni azt a népséget. És most, ahogy én is közöttük dolgoztam, bebizonyosodott, hogy nem is egy másik bolygó, inkább egy másik univerzum lehet a gyökerük. Hogy igyekezzem leküzdeni e kulturális különbség megértése, elfogadása által létrejött fáradtságot, nagy szervezkedésbe kezdtem az esti vacsorával kapcsolatban. Hajnali 1kor érkeztünk vissza bangkoki szállodánkba, majd egy gyors átöltözés után éttermek nyitva tartásának híján bevállaltuk a híres thaiföldi street food-ot. Bár a mai nem tudom pontosan mit ettem, de finom volt s még élek!
A londoni utam során rájöttem, hogy néha vissza kell, hogy térjek a Földre. Olyan, hogy naptár, meg dátum, meg napszak számomra megszűnt létezni, így csakis az alapján élek és tervezek, hogy megnézem a havi rosterem, melyen ha egy 'X' szerepel, akkor szabadnapos vagyok, ha kék és számok vannak rajta, akkor pedig dolgozom. Emiatt egy találkozót is sikerült elnéznem, így társaság híján egyedül indultam be a városba. Határozott és jókedvű léptekkel haladtam a Piccadillytől a Nemzeti Galériáig, ahol olyan európai csöndre és békére leltem Monet és Van Gogh társaságában, amire nagyon régen vágytam. A kellemes időben hatalmas sétát tettem egészen a Millenium Hídig. Útközben a Temze folyó partján futókat és sétálókat figyeltem. Napom fénypontja a Globe Színház volt, ahol majd' összes Fontomat sikerült elköltenem Shakespeare eredeti összesére.
És akkor az őszinteség teret nyer hirtelen. 2 órát alszom Hongkong előtt, az idő kissé elcsúszott megint. A Sohoban kötünk ki s nem vagyunk rest belevetni magunkat a pénteki esti ázsiai kavalkádba. A fények, amik a a Wing Wah Lane-en kápráznak bevilágítják ezt a híres negyedet, az utcát, aminek bárjaiban a különböző zenei stílusok hívogatják a vendégeket s közelítve feléjük érzem, hogy a basszus és a ritmus ma hatással van rám. Olyan bárokba és magán klubokba léptünk be, ahova csak engedéllyel lehetett volna, olyan érzéssel énekeltünk svéd népdalt egy idegen lépcsőház liftjében, és olyan odaadással táncoltunk és ordítottuk a Bon Jovit meg a YMCA-t idegenekkel az utcán, mint egy vad fesztiválon. A szabadságérzés elöntött, a tánc és az éneklés feloldozott az alkoholos zselés pudingszerű valami pedig felturbózta érzékeinket, a világ hirtelen szívárványszínűvé vált.
Az őszinteség pedig ekkor tetté avanzsált. Hiszen miért ne közölhetném az érzéseimet? Mennyivel könnyebb lettem váratlanul, ahogy több hónap kérdőjel és játszma után közöltem azzal a pilótával, hogy bizony az a layover nem csupán a desztináció miatt a legkedvesebb számomra. A válasz már úgyis létezik, s a választ ezért tudom is. Nem miatta, magam miatt voltam tiszta és őszinte. És olyan jól esett. Mert ember emberből van, mert mindenki amennyire különböző annyira egy, s mert magamban levő biztosságom és önismeretem elért egy bizonyos határt, ami után már nem érez vágyat a játszmákra. A tettetés és a tusakodás időigényes. S nekem abból egyre kevesebb van s egyre inkább az igazságot szeretném a ferdítéssel szemben. A hit abban, hogy a feddhetetlenség a magasabb rezgést hozza életünkbe, csak erősödött. Bármennyire fájó néha. Persze, amint elküldtem az üzenetet már nem tűnt annyira jó ötletnek, de megbánás mégsem volt bennem.
Duna part. 200 méterről is megismerem a hátad. De mégsem vagyok biztos abban, hogy te vagy, mert van melletted valaki. Akiről azt mondtad nincs. Tudod, még Hongkongban. A Skype-on. Mély levegő egy. Mély levegő kettő. Tudtam, hogy így lesz, de nem mertem hinni e látomásnak. Lassan megjósolom a jövőt is. Odalépek. Bemutatkozok. Úgy érzem, mintha kettéroppantanám, pedig mosolygok, kedves vagyok. Tényleg. Nem bírja, így pár méterrel odébb vonul, mintha nem is akarna tudomást szerezni létezésemről. Érthető. Az én egóm sem bírná könnyen, ha ekkora kontrasztot vennék észre annak ellenére, hogy ez az egész nem véletlenül alakult így. A nők sokszor gonoszok s akármi történik, ők szeretik megmutatni, hogy ki éppen az anyatigris, ki van éppen a színen.Ők szeretnek tudni, koordinálni, jelen lenni, a jelen lét negatívabb értelmében, felügyelni és ha kell hisztériázni az ellen, aminek úgyis meg kell történnie. Mély levegőket veszek és közben szétrobbantom magam körül a világot. Nem vagyok ott, valahol inkább egy éteri, kettős létben. A nagyon színes és illatos és a színtelen és illattalan síkok között. És megint elegem van a ferdítésből és a hazugságból, így útnak indulok. Szerencsére otthon vagyok. Az utcák kacsintó és óvó szellemei, a levegő íze és a fények mint kedves barátaim. Nehéz elfogadnom, hogy át lettem verve, hogy mégsem vagyok ennyire fontos. Nehéz elfogadnom, hogy hittem egy egyszerű Skype beszélgetésnek. Aztán megjelensz. Nem önszántadból. Hanem mert az események így sodortak. S megint beszélsz és cselekszel, megint úgy, mint Hongkongban a Skype-on, csak plusz valódisággal, mínusz 10000 km-el. Zéró távolsággal, hűtlenül a jelenedhez, az elképzelésedhez, ahhoz, ami akkor van, mikor én nem. Mégis ott vagyok hagyva. Mint, ahogy mindig. Nem az a baj, hogy a választás tárgya nem én vagyok. Az a baj, amiket akkor teszel és mondasz, mielőtt választanál.
Ideje volna mély levegőt venni. Ideje volna őszintén ordítva toporzékolva engedni, hogy fájjon. Ideje volna utána kinyitni a szemet és beengedni a jövőt. Ideje volna őszintén gyűlölni és szeretni. Ideje volna őszintén kérdéseket feltenni és azokra válaszolni.
Ideje volna összeszedni magunkat!
Én például holnap megyek, s kilövetem magam a Holdra.
Az utóbbi történet persze csupán a képzelet szüleménye... A szerk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése