Nem is az ajtón, de az ablakon, azon majdnem forró sivatagi üvegen kopogtat az álmatlanság. A zajtól nem tudok aludni. A ricsaj a fejemben és a zaklatott igennemek éberen tartanak. Mindig. Már kezdem megszokni. Mikor lehetne, akkor sem tudok 4-5 óránál többet aludni. Abból is csupán 2-3 óra a teljes ájultság.
Milyen jó lenne elájulni kicsit. Elveszteni eszméletem pár napra vagy hétre. Amíg el nem tűnik a vihar, el nem csitul a szél. Milyen jó lenne igai valós arcot mutatni mindenkinek és milyen jó volna, ha mindenkitől én is igazi ezüst tükröt kapnék s nem csupán a néhány óra alatt felmért: szép fényes a hajad, milyen szép hosszú a szempillád, nagyon sexi a festékhiányos rész a bőrödön, gyönyörű a mosolyod, jó a segged, kecsesek a combjaid, benyomásokat kapnám. Egyszerűen áhítozom a feszültségre, a kritikára, a harcra és utána a konklúzióra, a terep felmérésre, arra, hogy mások által lehessek mindig más, mindig kicsikét több mint előzőleg.
Milyen jó volna dühöngve toporzékolni, ordítani és s asztal borítani. Milyen jó lenne földhöz vágni tányérokat s poharakat. Felégetni a ruhadarabokat és rikácsolva zokogni a kétségbeeséstől. milyen ó volna olyan kétségek közt létezni, amik valóságosak. Milyen jó volna két valódi dolog között dönteni.
Nekem egy valódi választásom akadt. Eldönteni, azt, hogy azt akarom ami van éppen. Ha azt akarnám, ami nincs, ami megvalósíthatatlan, ami a feltételes mód egyik alappillére, az csupán szenvedést szülne. Zavarodottság, megingás a jelenben, kérdések, erő elveszés, meglágyulás, harag, düh, kifejezhetetlen szenvedély, ciber pofonok és felesleges szócsaták, aminek egy gombnyomással véget vethetünk. Ilyen ez a több ezek kilométer.
Kell valaki akivel nem szakíthatok meg egy veszekedést egy gombnyomással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése