Earth shadow és a befejezetlen bejegyz

Ha van valami vagy valaki, aki az életemet rendezi, felgyorsítja vagy éppen lelassítja a pillanatok egymásutánját, aki elgondolja, miként lenne a legjobb, aki olyan akadályokat tesz elém, ami mellett mindig megtalálható a segítség is, akkor az a valaki vagy valami végtelenül jól csinálja a dolgát. Azt gondolom, hogy mindenki így lát rá az életére, egyfajta filmtekercsként látjuk néha saját magunkat a gömb alakú mozitermünkben. Szinte vágóra sincs szükség, hiszen idővel jóformán a jelentéktelen mozzanatok elfakulnak, míg az a bizonyos meghatározó minutum, mintha örökre beleégne az emlékezetünkbe. Sok esetben még szívesen fényeljük is, vagy rakunk hozzá némi izgalmas effektet. De az alapsztorija mindenkinek tökéletesen egyedi, és Oscart érdemelne.
Sok üzenetet kaptam a napokban. Mégis mi van velem, hogy vagyok, miként élem meg az események fordulatait? Csak röviden válaszoltam, hogy majd írok egy délceg, megkérdőjelezhetetlenül igaz gondolatsort a mostanában történt hétköznapjaimról. Ez nem marad el ígérem, de egy kis ízelítőt, egy kis keretet engedjetek meg adni a továbbiaknak...csak, hogy értsétek, s amit nem győzök hangsúlyozni: Bármi is történik, az mindig érdekünkben, értünk van. Még akkor is, ha éppen jégcsappá mered a lelked, vagy a nihil teljes ürességében vegetálsz.
Voltál már a Napnál magasabban? Láttad már a kozmosz szélén a Föld árnyékát? Tudtad, hogy a kondenzcsík igazából fekete? Ha most vissza kellene emlékeznem az elmúlt egy hónapi beosztásomra, talán egy-két desztinációt tudnék felsorolni a sok közül. Lényegében már nem is fontos merre reptetek fura és idegen embereket, vagy éppen honnan érkezem meg s hová 24 óra ébrenlét után, s már az sem tűnik fel, hogy alig alszom, vagy éppen mit eszem s iszom. A lényeg a megfelelő vágáson van, azon, ami fontos igazán, ami inspirál, megmarad.
Európa ködbe és sűrű felhőbe burkolózott az elmúlt időszakban. A Napot valóban csupán a felhők felett lehetett látni. S én láttam, befogadtam a homályos fényével együtt, mely éppen egy alattunk lévő felhőrétegből merte megcsillantania magát, vörösen, sárgán, rózsaszínen. A Nap, az a verőfényes energiabomba, az élet feltétele, eltűnni látszott alattam, kereken,beletörődően, új reményeket adva ezzel azon a tájon, ahol éppen előbukkan. Ritkán láttam ennél szebb csodát. Mert láttam a kontrasztját. A másik oldalon, a horizont felett előtűnt egy jegestengeri sötétkék, rideg és fenyegető csík. Gyönyörű átmenetet igézett a világoskékkel és a narancsrózsa milliónyi árnyalatával. Ezt hívják Earth shadow-nak, vagyis Föld árnyéknak. Onnan....onnan fentről így manifesztálódunk a világűrben, mely a földi atmoszférából tekintve egy végtelennek tűnő vonal. És fény és árnyék, a tánc, a meg nem szűnő ki és belélegzés. Az ellentétek, a dualitás örökös csodájának szívdobbantó defibrillátora. Mindig visszatérít a jelenbe. Varázsereje van, akár annak is, mikor rájövünk, hogy a fehér igazából lehet fekete is, csupán aspektus kérdése. A Földről a repülő kondenzcsíkját fehér, elillanó felhőcsíkként látjuk. Azonban, követve egy, egy szinten suhanó repülőgépet, melyet a Napfény hátulról kerget, a kondenzcsíkja fekete színben lövell bele a semmibe mutatva a tökéletes turbulens szakaszt.

Ellentétek. Dualitás. Kétség. Ambivalencia. Az a híres, amit imádok, s amit képes vagyok megtalálni még a lehető leggyötrőbb fájdalomban, vagy legcsodálatosabb örömben is, mert mindben megvan a másik csírája.
Az történt, nem is olyan rég, hogy ....  nem megy tovább. Majd menni fog. De nem látom még magam azon a gömb alakú mozivásznon. A pillanatok megmaradtak, a vágás jó. S majd ha feldolgozta lelkem őket, talán meg is tudom őket fogalmazni, megágyazva a történetnek az akkor tapasztalt érzéseimmel....