Kezdem egyszerűen csak egy szimpla írással, ahogy szoktam, utazásaimról, tapasztalataimról.
Moszkva.
Jéghideg verembe tombolt akkor a szívem, mikor december elején a fagyos Moszkvába repített a boeing. Csak az rémlik, hogy engedek a kísértésnek, hogy kollégáim magukkal ráncigáljanak valami belvárosi szórakozóhelyre. Legócskább farmerem és pulcsimat hordva éppen tanácsot adok az egyik stewardnak, miként tartson ki egy lány mellett, és azt játszom mennyire otthon vagyok a lelki és szerelmi viszályok színpadán. Tökéletes időtöltés volt ez, míg megérkeztünk a szórakozónegyedbe, addig sem kellett saját szívem bénító vonyítását hallgatnom. Leginkább egy lepukkant bárra vágytam volna, ahol deci-számra vedelik a russian-standard-et, de asztalunk volt foglalva egy helyre, ahova belépésünkkor erőteljesen megbámultak a karszalagot osztogató hostesslányok s idegen tekinteteket szórtak rám a ruhatárosok, miközben azt találgatták melyik eredeti szőrmebunda mellé akasszák fel egyszerű télikabátomat a kötött sapkával és kesztyűvel. Míg a két vodka-cranberry koktél valamelyest segített oldódnom, de ennek az estének mégsem tudtam teljesen átadni magam. Ott motoszkált bennem minden, ami az azelőtti napokban történt. Még beszélni sem tudtam róla. Visszatérve hotelszobámba üzenetek fogadtak a világ különböző pontjairól. Fájt mindegyik. Mert, amit addig csak sejtettem, arra rányomta csúf pecsétjét az igazság. Túlcsordult a poharam, több is volt ez az utolsó cseppnél. A hazugságnak a tárgya lettem, és annak eszközévé akartak tenni. Én nem tudok hazudni, sosem tudtam, és ennek rendkívül örülök. Bennem egy titok van, az én vagyok, de a világ rajtam őszintén tükröződik. Mindig! Akkor és ott, az orosz ridegségben, a moszkvai keménységben levetettem magamról a szenvedés és kesergés béklyóit. Nem voltam hajlandó tovább játszani, megszűnt létezni mindaz, ami illúzióként vakította el a tisztánlátásom. Békét és szeretetet küldve, képzeletbeli öleléssel lélegeztem ki utolsó fájdalmas gondolatom, miként kihasználva, megalázva és összetörve kerültem ki ebből a szerelmi csatározásból, ami sosem volt méltó azokhoz, akik mi voltunk valaha.
Chicago.
Mikor a '30as években éltem, rajongója voltam ennek a városnak. Imádtam inni a szesztilalom idején a pezsgőket, bámulva ki az ablakon a szélfútta utcára, ahol akkor még csak néhány Ford T-modell állt. Elméláztam a szembelévő sötét téglaépületek tetején levő víztározókon s azon milyen izgalmas lenne egyszer egy tűzlétrát használva elszökni a maffiózók elől futva, egészen a Michigan-tó végtelenül hűvös partszakaszáig. Mindig swinget hallgattam és élveztem, ahogy a vérvörös boa tollacskái csiklandozzák a vállam.
Chicago ilyen.
A 15 órás út után nem vágytam másra csak némi nyugalomra, egy finom vacsorára s egy pohár vörösborra. Ahogy minden áhított körülmény megvalósult, elkezdtem írni a jegyzetfüzetembe.
"Kissé elveszett belőlem a művész. Mintha annyira a fájdalomra gondolnék, hogy elfelejtek belőle művet alkotni. Ez önzőség. Pedig milyen szép az érzéseket percről percre teljes realitásában megfogalmazni, újra átélni, atomjaira szedni, megízlelni minden egyes részecskéjét?! Ma, vagyis tegnap úgy indultam útnak, mintha Kistarcsára igyekeznék. Megdöbbent, hogy mennyire nem tud már lázba hozni egy 15 órás út a nagy gengszter városba, amiről tudtam, hogy imádni fogom. Ugyan nem dobog jobban a szívem, mégis...ezek nélkül az élmények nélkül már alig volna pulzusom. A lételememmé vált. A hosszú utak, amiknek a végén gyenge hypoxiát kapunk, hogy kitekintve a repülő ablakán mesebeli látvány tárul elénk, hogy éppen itt ülök egy bárban Chicago kellős közepén a második korty cabernet sauvignon-omtól beccsicsentve, hogy 24 órája nem aludtam, hogy imádok egyedül beülni valahova, mert ez túlfeszíti a komfort zónámat. Minél többet engedek be magamba a világból, annál nagyobb eséllyel történik valami fantasztikus, ami változtat rajtam, paradox és humoros akár. Reggel 6. A sivatagban. Itt pont vacsoraidő. Sokan kérdezik, miként tudok alkalmazkodni 24 óra leforgása alatt egy teljesen más világhoz. Más időjárás, fények, nyelv, időzóna. Egyszer a jövőbe, másszor a múltba utazok, mint valami mágikus esély arra, hogy bármit is változtassunk azokon. Ha egzakt szeretnék lenni, egyszerűen csak annyit válaszolnék: lelkes vagyok és kíváncsi, tele van a testem adrenalinnal, s nem szeretnék elvesztegetni egy értékes percet sem. De létezhet egy sokkal spirituálisabb magyarázata is annak, honnan szerzem azt a tömény energiát a layovereimen. Én hiszek a mindenki EGY elméletben, abban, hogy Te ott vagy bennem, s én ott vagyon Tebenned, hogy Te és Én vagyunk az ISTEN. Ebből kiindulva bármerre megyek ezen a bolygón: otthon vagyok. Mert átveszem a TE ritmusát, beszívom a TE lélegzetét, átélem a chicagoi karácsonyi forgatagot, a bangkoki káoszt, a párizsi romantikát és a stockholmi tisztaságot is, csakúgy mint TE, aki otthon vagy. És elfogyasztva az egy pohár vörösboromat úgy érzem, mintha már egy üvegen túl lennék...."
Chicago ilyen.
Koppenhága.
Karácsony előestéjén befogadott minket Európa északi gyöngyszeme. Kollégákból hirtelen családtagokká avanzsálva indultunk a fő tér felé erős forraltborozási szándékkal. Térképfelelősként a többiek mély bizalommal adták a kezembe a gyalogos útvonalunk megtervezését, így bőven nyakunkba vehettük a város különböző nevezetességeit, meg-meg állva egy-egy kellemes karácsonyi vásárnál vagy megpihenve éttermek melegében. Akik nem bírták a tempót, hamar visszakanyarodtak a hotelbe. Ketten a végsőkig kitartva mellettem kísértek el a Kis Hableányhoz. Az elképzelt 7 perces séta 47 percessé vált a koppenhágai kietlen, békésen, karácsonyi pompában ékeskedő sétányon. Olyan kellemesen átfújt és felélénkített az északi szellő, hogy felüdülve egyre kibontakozó karácsonyi hangulatunkat megkoronáztuk az este második vacsorájával.
Mindig érdekes történetekkel találkozom. Olyan színes a világ, olyan csodás, hogy teljesen különböző emberekkel sodor össze a munkám. Teljes volt a harmónia a teljesen különböző élethelyzetek és tapasztalatok hálójában. Az amerikai firs officer 32 éves 3 gyerekes családapaként mesélt az életéről nekem s a 30 éves észt lánynak, akinek éppen kibontakozóban levő kapcsolatával akadtak problémái. Komoly beszélgetések váltották néha fel a gyermeki örömöt, az intelligens poénhalmazt és a karácsony közeledtével akaratlanul is érzett boldogságot és izgalmat. Visszatérve a hotelbe se én sem az FO nem voltunk fáradtak, így sikerült rábeszélnünk egymást a közelben lévő Tivoli Park egyik, úgynevezett 'asztronauta kiképző' körhintájának kipróbálására. Nem voltunk rest, bátran felültünk a monstrumra, ami 5G-s erőt fejtett ki ránk, s ha bármelyikünknek kicsatolt volna a biztonsági shieldje egészen biztosan Malmö-ig repültünk volna. Ordítva ömlött ki belőlem a feszültség, imádtam, ahogy nem tudom megkülönböztetni a "fent"-et a "lent"-től, a jobbat a baltól, hogy nem csuktam be a szemem, hanem láttam, miként fordul milliót a világ, ugrok fejest a csillagok közé vagy látom azokat fejjel lefelé. Olyan szép is ez. Ez az erő, amely egy forgó rendszerben fellépő, radikálisan kifelé irányuló tehetetlenségi erő. Tehetetlenség....Amikor csak hagyni kell, hogy hasson rád... Van egy titka, miként lehet élvezni az ilyet. A titok hasonló, ahhoz is, miként lehet élvezni az életet. Csupán ki kell nyitni a szemünket. Látni kell, érzékelni, tudatában lenni annak, amikor fent vagyunk, s annak is, mikor lent. Sokszor nem tudunk útjába állni annak, ami történik az életünkben, saját akaratunkon kívül eső eseményekkor tehetetlenek vagyunk. De azt mi döntjük el, hogy azt az eseményt teljes valójában megéljük és átéljük, vagy elmenekülünk előle, becsukva a szemeinket... Tudni azt, hogy minden fent után jön egy lent, s fordítva. Olyankor nem leszünk rosszul, nem fordul meg a gyomrunk, nem okádunk rá a világra csupa gonosz és kellemetlen érzést. Mert tudjuk mi következik, felkészülhetünk rá, tudatosak lehetünk, betekintést nyerhetünk egy kicsit a jövőbe. De ehhez ki kell nyitni a szemünket, és el kell engedni a biztonsági övet bízva abban, hogy az megvéd. Kitárni a karunkat, s bármi jön szeretettel fogadni. Nem félni, átadni magunkat a tehetetlenségnek, rábízni magunkat az Univerzum bölcsességére, nevetni és nagyokat sikoltozni a 2 celsius fokban, még akkor is, ha lefagy a zománc a fogainkról. Megengedni magunknak, hogy átéljük, érezzük, ami történik. Kinyitni a szemünk. Mindig, nem becsukni, nem félni. Mert akkor hányingerünk lesz. Ez volt idén az én karácsonyi ajándékom, ismét egy metafora, aminek rendkívül megörültem. Visszafelé vezető utunk békésen és kellemesen telt. Letekintve Európa városaira a csend járt át, karácsony esti nyugalom. S mi ott fent, 11 ezer méter magasan olyan remekül lepacsiztunk az angyalokkal, suhanva a végtelenbe, elhintve a szeretet csíráit az alattunk csendesen ünneplő családok meleg otthonaiba. Kivételes feladatunkat sikeresen teljesítettük...
Engedjétek meg, hogy most beszúrjak néhány mondatot, az év utolsó útjáról. (A bejegyzés többi részét pár nappal ezelőtt írtam.) :
"Az Új Év elől Bangkokból menekültem nyugat felé, majd néhány óra múlva indulok vissza keletre a hétezer sziget országába, hogy 900 km/órával belelövellhessek a 'Kezdetekbe'. Bangkok tökéletes lezárása volt a mögöttem múló évnek. Ami a munkát illeti természetesen minden megtörtént, ami az egy év alatt nem, kezdve a chek-in-emnél egy random drog és alkohol teszttel. A szép az egészben, hogy teljes mértékben láttam mindent előre, mikor már indultam az apartmanomból sejtettem, hogy ma engem választ ki a gép. Hiába tudtam persze, hogy nincs mitől félnem, az ember mégis szereti látni a lepecsételt papíron, hogy "negatív'. Bangkoki 24 órám felülmúlta elképzelésem. Ismét. Egyszer írtam egy buddhista lúdtalpas szerzetesről, akinek a jelenlétében valami egészen univerzálisat éreztem még áprilisban. Majd nyáron visszatérve a nagy arany Buddha melletti kis kolostorba igyekeztem megtapasztalni hasonlót, sikertelenül. Lehet, mert akkor ez a kedves mosolygós szerzetes sem volt ott. Meglepetésemre tegnap ott találtam. S még nagyobb meglepetésemre felismert. Egy óra relaxáció után - ahogy annak idején tanította, helyes láb és kéztartással - odamentem hozzá áldást kérni. Félig mutogatva, félig gyenge angollal, mosolyogva közölte, hogy nagyon jó amit csinálok, s a kezembe nyomott egy érmét, miközben megkérdezte honnan való vagyok. A szívem ismét megtelt élettel. Tudtam, hogy ide kellett jönnöm. A hazafelé vezető út előtt ritka kellemetlen érzés fogott el, s próbáltam elhessegetni néhány ijesztő képet. Nem szeretem az ilyet felszállás előtt. Az egész boarding alatt rossz érzések gyötörtek, elment az életkedvem, a negatív energia elözönlötte az egész kabint. A 76H ülésen egy fiatal lány utazott volna. Tekintete homályos, testhelyzetei frusztráltak, beszédnek nem nevezhető tőmondatai zavarodottak voltak. Nem volt hajlandó leülni és bekapcsolni a biztonsági övét. Egyik lábáról a másikra billegett, miközben a párnáját szorongatta. A gép már a kifutópálya közelében taxizott, mikor a nyelvet beszélő kollégám próbálta rábírni, hogy tegye amit kérünk, de a lány egyre csak megtagadta, s azt kérte tőle, hogy ölje meg. Kapitányunk úgy döntött leszállítja a lányt, akiről kiderült, hogy az előző, éjszakai járatról is le kellett szállítani. Nem is kell mondanom, hogy a gép felett lebegő baljós felhő rögtön eloszlott. Ha racionális lennék természetesen azt mondanám, hogy be volt gyógyszerezve vagy drogozva, illetve valamiféle pszichés problémája van. De nem vagyok az, így csak azt mondom, hogy amit a gép elindulása előtt éreztem, az maga volt a fénytelenség, a sötétség, maga a gonosz, az ebben a szerencsétlenben akkor benne foglaltatott. Ennek a kellemetlen ismertetőjeleit pedig ha máshonnan nem, de a Star Warsból ismerjük...2 óra késéssel, hulla fáradtan pakolom ki és be a bőröndöm, s számolom hány órám lesz pihenni. Pontosan éjfélkor kell, hogy felkeljek. Ébrenálmodásban ünneplem majd az Új Évet. Jó lesz."
Hogy lezárásként mit is mondhatnék erről az évről? Nem elég egyetlen szó, talán még egy egész könyv sem ahhoz, hogy leírjam milyen érzések kavarognak bennem. Sokat tanultam a fájdalomról és a boldogságról, a kapcsolatokról. Arról, hogy mindenki eredendően jó, hogy ennek ellenére mennyire nehéz megbocsátani. Sok tapasztalatot nyertem a világ tájaiból, különböző kultúráiból. Be lettem oltva türelemmel és kitartással. Talán elérkeztem saját felnőttkorom küszöbére. Ebben az évben a legtöbbet magamról tanultam, s arról, miként tudom szeretni magam, hogyan tudok másokat szeretni, hogyan is működik az a híres elengedés, hogyan lehet lélegezni mikor fulladok, hogyan kell lecsitítanom az egom, és tudok tiszta önmagam legjobb barátja lenni. Megtapasztaltam milyen nagyon mélyen lenni, s mindeközben szerepet játszani, hogy milyen megbántani s milyen megbántottnak lenni. Belekóstoltam, milyen mikor elkap a gépszíj, milyen mikor túl sok egyszerre az élmény. Megtapasztaltam milyen teli torokból nevetni idegenekkel, milyen jó előítéletek nélkül élni és megérteni a másikat. Érzékeltem bolygónk csodáját és sokszínűségét, s hogy mennyire különbözőek mégis ugyanolyanok vagyunk. Megéltem saját magam a világ különböző hosszúsági és szélességi körein, a Földön és a levegőben, vigyázva állva vagy 900 km/h sebességgel haladva.
Idén kénytelen voltam tükörbe nézni.
2015-öt 2015-ben hagyom. Csupán emlékként és tapasztalatként van rá szükségem. Még néhány óra, s már nem benne élek. Egy új dolog kezdődik, hiába számomra az idő mit sem jelent, a világ energiája az újra összepontosít a régi levetésére van berendezve ilyenkor. December 31. egy szimbólum. Elsiratjuk az óév fájdalmait és örömeit, s keblünkre öleljük a várva várt lehetőségeket és boldog pillanatokat, melyeket az újévtől remélünk.
Egy dolgot kell tudni: Semmi baj nem lehet, ha nyitva van a szemed és a szíved! Tudod, mint a körhintán!
Én így kívánok MIndenkinek MIndent az Új Évre. Ígérem jó lesz!
Nannuscha
Mindig érdekes történetekkel találkozom. Olyan színes a világ, olyan csodás, hogy teljesen különböző emberekkel sodor össze a munkám. Teljes volt a harmónia a teljesen különböző élethelyzetek és tapasztalatok hálójában. Az amerikai firs officer 32 éves 3 gyerekes családapaként mesélt az életéről nekem s a 30 éves észt lánynak, akinek éppen kibontakozóban levő kapcsolatával akadtak problémái. Komoly beszélgetések váltották néha fel a gyermeki örömöt, az intelligens poénhalmazt és a karácsony közeledtével akaratlanul is érzett boldogságot és izgalmat. Visszatérve a hotelbe se én sem az FO nem voltunk fáradtak, így sikerült rábeszélnünk egymást a közelben lévő Tivoli Park egyik, úgynevezett 'asztronauta kiképző' körhintájának kipróbálására. Nem voltunk rest, bátran felültünk a monstrumra, ami 5G-s erőt fejtett ki ránk, s ha bármelyikünknek kicsatolt volna a biztonsági shieldje egészen biztosan Malmö-ig repültünk volna. Ordítva ömlött ki belőlem a feszültség, imádtam, ahogy nem tudom megkülönböztetni a "fent"-et a "lent"-től, a jobbat a baltól, hogy nem csuktam be a szemem, hanem láttam, miként fordul milliót a világ, ugrok fejest a csillagok közé vagy látom azokat fejjel lefelé. Olyan szép is ez. Ez az erő, amely egy forgó rendszerben fellépő, radikálisan kifelé irányuló tehetetlenségi erő. Tehetetlenség....Amikor csak hagyni kell, hogy hasson rád... Van egy titka, miként lehet élvezni az ilyet. A titok hasonló, ahhoz is, miként lehet élvezni az életet. Csupán ki kell nyitni a szemünket. Látni kell, érzékelni, tudatában lenni annak, amikor fent vagyunk, s annak is, mikor lent. Sokszor nem tudunk útjába állni annak, ami történik az életünkben, saját akaratunkon kívül eső eseményekkor tehetetlenek vagyunk. De azt mi döntjük el, hogy azt az eseményt teljes valójában megéljük és átéljük, vagy elmenekülünk előle, becsukva a szemeinket... Tudni azt, hogy minden fent után jön egy lent, s fordítva. Olyankor nem leszünk rosszul, nem fordul meg a gyomrunk, nem okádunk rá a világra csupa gonosz és kellemetlen érzést. Mert tudjuk mi következik, felkészülhetünk rá, tudatosak lehetünk, betekintést nyerhetünk egy kicsit a jövőbe. De ehhez ki kell nyitni a szemünket, és el kell engedni a biztonsági övet bízva abban, hogy az megvéd. Kitárni a karunkat, s bármi jön szeretettel fogadni. Nem félni, átadni magunkat a tehetetlenségnek, rábízni magunkat az Univerzum bölcsességére, nevetni és nagyokat sikoltozni a 2 celsius fokban, még akkor is, ha lefagy a zománc a fogainkról. Megengedni magunknak, hogy átéljük, érezzük, ami történik. Kinyitni a szemünk. Mindig, nem becsukni, nem félni. Mert akkor hányingerünk lesz. Ez volt idén az én karácsonyi ajándékom, ismét egy metafora, aminek rendkívül megörültem. Visszafelé vezető utunk békésen és kellemesen telt. Letekintve Európa városaira a csend járt át, karácsony esti nyugalom. S mi ott fent, 11 ezer méter magasan olyan remekül lepacsiztunk az angyalokkal, suhanva a végtelenbe, elhintve a szeretet csíráit az alattunk csendesen ünneplő családok meleg otthonaiba. Kivételes feladatunkat sikeresen teljesítettük...Engedjétek meg, hogy most beszúrjak néhány mondatot, az év utolsó útjáról. (A bejegyzés többi részét pár nappal ezelőtt írtam.) :
"Az Új Év elől Bangkokból menekültem nyugat felé, majd néhány óra múlva indulok vissza keletre a hétezer sziget országába, hogy 900 km/órával belelövellhessek a 'Kezdetekbe'. Bangkok tökéletes lezárása volt a mögöttem múló évnek. Ami a munkát illeti természetesen minden megtörtént, ami az egy év alatt nem, kezdve a chek-in-emnél egy random drog és alkohol teszttel. A szép az egészben, hogy teljes mértékben láttam mindent előre, mikor már indultam az apartmanomból sejtettem, hogy ma engem választ ki a gép. Hiába tudtam persze, hogy nincs mitől félnem, az ember mégis szereti látni a lepecsételt papíron, hogy "negatív'. Bangkoki 24 órám felülmúlta elképzelésem. Ismét. Egyszer írtam egy buddhista lúdtalpas szerzetesről, akinek a jelenlétében valami egészen univerzálisat éreztem még áprilisban. Majd nyáron visszatérve a nagy arany Buddha melletti kis kolostorba igyekeztem megtapasztalni hasonlót, sikertelenül. Lehet, mert akkor ez a kedves mosolygós szerzetes sem volt ott. Meglepetésemre tegnap ott találtam. S még nagyobb meglepetésemre felismert. Egy óra relaxáció után - ahogy annak idején tanította, helyes láb és kéztartással - odamentem hozzá áldást kérni. Félig mutogatva, félig gyenge angollal, mosolyogva közölte, hogy nagyon jó amit csinálok, s a kezembe nyomott egy érmét, miközben megkérdezte honnan való vagyok. A szívem ismét megtelt élettel. Tudtam, hogy ide kellett jönnöm. A hazafelé vezető út előtt ritka kellemetlen érzés fogott el, s próbáltam elhessegetni néhány ijesztő képet. Nem szeretem az ilyet felszállás előtt. Az egész boarding alatt rossz érzések gyötörtek, elment az életkedvem, a negatív energia elözönlötte az egész kabint. A 76H ülésen egy fiatal lány utazott volna. Tekintete homályos, testhelyzetei frusztráltak, beszédnek nem nevezhető tőmondatai zavarodottak voltak. Nem volt hajlandó leülni és bekapcsolni a biztonsági övét. Egyik lábáról a másikra billegett, miközben a párnáját szorongatta. A gép már a kifutópálya közelében taxizott, mikor a nyelvet beszélő kollégám próbálta rábírni, hogy tegye amit kérünk, de a lány egyre csak megtagadta, s azt kérte tőle, hogy ölje meg. Kapitányunk úgy döntött leszállítja a lányt, akiről kiderült, hogy az előző, éjszakai járatról is le kellett szállítani. Nem is kell mondanom, hogy a gép felett lebegő baljós felhő rögtön eloszlott. Ha racionális lennék természetesen azt mondanám, hogy be volt gyógyszerezve vagy drogozva, illetve valamiféle pszichés problémája van. De nem vagyok az, így csak azt mondom, hogy amit a gép elindulása előtt éreztem, az maga volt a fénytelenség, a sötétség, maga a gonosz, az ebben a szerencsétlenben akkor benne foglaltatott. Ennek a kellemetlen ismertetőjeleit pedig ha máshonnan nem, de a Star Warsból ismerjük...2 óra késéssel, hulla fáradtan pakolom ki és be a bőröndöm, s számolom hány órám lesz pihenni. Pontosan éjfélkor kell, hogy felkeljek. Ébrenálmodásban ünneplem majd az Új Évet. Jó lesz."
Hogy lezárásként mit is mondhatnék erről az évről? Nem elég egyetlen szó, talán még egy egész könyv sem ahhoz, hogy leírjam milyen érzések kavarognak bennem. Sokat tanultam a fájdalomról és a boldogságról, a kapcsolatokról. Arról, hogy mindenki eredendően jó, hogy ennek ellenére mennyire nehéz megbocsátani. Sok tapasztalatot nyertem a világ tájaiból, különböző kultúráiból. Be lettem oltva türelemmel és kitartással. Talán elérkeztem saját felnőttkorom küszöbére. Ebben az évben a legtöbbet magamról tanultam, s arról, miként tudom szeretni magam, hogyan tudok másokat szeretni, hogyan is működik az a híres elengedés, hogyan lehet lélegezni mikor fulladok, hogyan kell lecsitítanom az egom, és tudok tiszta önmagam legjobb barátja lenni. Megtapasztaltam milyen nagyon mélyen lenni, s mindeközben szerepet játszani, hogy milyen megbántani s milyen megbántottnak lenni. Belekóstoltam, milyen mikor elkap a gépszíj, milyen mikor túl sok egyszerre az élmény. Megtapasztaltam milyen teli torokból nevetni idegenekkel, milyen jó előítéletek nélkül élni és megérteni a másikat. Érzékeltem bolygónk csodáját és sokszínűségét, s hogy mennyire különbözőek mégis ugyanolyanok vagyunk. Megéltem saját magam a világ különböző hosszúsági és szélességi körein, a Földön és a levegőben, vigyázva állva vagy 900 km/h sebességgel haladva.
Idén kénytelen voltam tükörbe nézni.
2015-öt 2015-ben hagyom. Csupán emlékként és tapasztalatként van rá szükségem. Még néhány óra, s már nem benne élek. Egy új dolog kezdődik, hiába számomra az idő mit sem jelent, a világ energiája az újra összepontosít a régi levetésére van berendezve ilyenkor. December 31. egy szimbólum. Elsiratjuk az óév fájdalmait és örömeit, s keblünkre öleljük a várva várt lehetőségeket és boldog pillanatokat, melyeket az újévtől remélünk.
Egy dolgot kell tudni: Semmi baj nem lehet, ha nyitva van a szemed és a szíved! Tudod, mint a körhintán!
Én így kívánok MIndenkinek MIndent az Új Évre. Ígérem jó lesz!
Nannuscha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése