A hollók elrepülnek

Hé Te ravasz vágyakozás,
mit szeretsz annyira bennem?
Miért ragaszkodsz még akkor is,
mikor már értelme nincsen?

Csalóka fénygömbbe csomagolva szívem,
jössz és hagysz magad után káoszt.
Mindig.

Micsoda csoda láncreakció.
Megismerés. Érdeklődés. Tiltott gondolatok. Naná, hiszen felesége van. Be is mutatja ott Bangkokban. A hirtelen kinyitott szívemet gyorsan bezárom. Lakattal. És lenyelem a kulcsot.
Van valami érdekes és fura benne. Megszereti dühös arckifejezésem egy bosszús pillanatomban.
Ez keltette fel az érdeklődésed? Tényleg fura vagy. És különben is, miért ez a beceneved? Ritka vagy ezért? Mint a fehér holló.
Sydney könnyedségében némaságunk beszédesebb minden szónál. Nincs mit mondanunk egymásnak, mert túl sok, amit mondhatnánk. Inkább hallgatjuk. A csendet. Egymás tekintetét. Energiáink egymáshoz csilingelését. A zenét. Fura egy figura. Figyel a részletekre. A színekre, a kontrasztra. A bőröm ritkaságára és hajam őszbe borult tincseire.
Bangkokban ismét elkalandozok. Úgy ülök ott mellette, mint aki hozzá tartozik. Mint a pár egyike. Vágyakozásomon ismét elszégyenlem magam. Hiszen felesége van.
És a felesége sosem kedvelt. Még a díjnyertes mogyorós csokis süteményemet is a pultra dobta azzal a mondattal, hogy nem esznek ilyeneket. És én a háttérből nézem többed magammal a tökéletes házasság mintapéldáját. A közös érdeklődést, a szeretetet, a tiszteletet, kitartást és a két hófehér macskát körülöttük. Milyen jó nekik. Megtalálták egymást. Jól választottak. Gondoltam. Hiányzik valami hasonló nekem is. Egy kis megnyugvás, hazatérés, befogadás, biztonság. Vagy mi fene. Ha ilyen van. Aztán sírva fakadok. Egyedül vagyok - mondom neki. Megölel és megérti. S én nem látom őt több hónapon keresztül.

Kicsit el is felejtem. Érzelmi zárlat, ahogy szoktam mondani. Jól van ez így. Meg különben is akadt dolgom. Valami "szeme sem áll jól" pilótával akkoriban.
Néhány hónap. A nyár eleje csak úgy lüktetett odakint a homok fútta utcákon, ahogy igyekeztem összerakni újonnan szerzett bútordarabomat. Váratlan üzenetek hada, azonnali találkozás és teljes döbbenet, ahogy a bútorra koncentrál. Nagyon fura. Fura alak vagy te.

...Hiszen feleséged van! Hogy érezhetsz ilyet? Ti vagytok a pár, akik megtalálták egymást, tudod és akiket összeköt a gyűrű, amit hordtok! Milyen valóság ez? Hogy érezhetsz irántam bármit is emellett? Nem. A válaszom határozott nem. Pedig igen, jól érezted. Fényben láttalak ott messze Bangkokban és Sydney-ben. De elmúlt. És értelme sem volt. Hiszen feleséged van!...

Hónapok zakatoltak, jött nyár meg ősz meg tél, elengedés, csalódás, szerelem, vágy, flört, érzésbeöntés, csillagmámor 11 ezer méter magasan, balettezés a szélességi és hosszúsági fokokon, időzónákon való ugrálás, sok nevetés és könny.
És egy üzenet. Ettől a fura alaktól.
Talán pont jókor. Mert aznap bátor voltam (Ma bátor vagyok).
Pár napra rá a gyönyörű pár, akik megtalálták egymást igent mondtak a változásra és elhatározták, az ösvény innentől nem ugyanaz lesz. A holló továbbrepült akkor s fájó, gyötrő március végi lélekhibernálás történt. S én igyekeztem ott lenni. Jó lenni. Talán én lenni az, aki könnyebbséget hozhat. Csak egy kicsit, csak néhány órára. De én nem voltam igazán ott. Mert a "szeme sem áll jól pilóta" az én fejemet csavarta éppen. Még elcsavarva volt akkor is, mikor hirtelen az 507-es kórteremben találtam magam. (Zimbabwetől az 507-es kórteremig)S ez a fura figura rögtön ott volt. Virágot szeretett volna hozni. De virágbolt híján egy epres nyalókát kaptam - jól ismer. És jól esett. Mert ismer. S mert ott volt. S mert megkérdezte miután panaszkodtam a pilótámról: Miért nem figyelsz arra a férfira, akit érdekelsz?
Úgy tettem, mintha nem érteném a kérdést.

S megint múltak a hetek. A nehéz június rámakaszkodott, tépte a bőröm, egészen véresre. (A színdarab és repülőgép) És én azon kaptam magam, hogy ennek a fura figurának, ennek a valakinek, akit anno megkívántam, akit barátommá, különleges lélektársammá fogadtam - mesélek, sírok, nevetek s megosztom lelkem legmélyét. Mert neki lehet. Ő megért és fogja a kezem mikor már egy kicsit nehéz. És akkor már nem volt múlt, csak a jövő. Szívem kezdte befogadni ezt a fura alakot. Csak egy kicsit hamarabb kellett volna lelke szárnyai alá bújnom. Mert mostanra egy kicsit elkéstem. 2 hetet. (Arról, hogy néha elkésünk és néha egymás bőrébe bújunk) Mert az a lány nem annyira bonyolult mint én. Ezt mondta. Lekéstünk egymás érzéseiről. Micsoda időeltolódás. Micsoda jetlag. Elrepült, mielőtt én felszállhattam volna.
Ennek a fura figurának fantasztikuma őrjítő elengedést követelő napokat ihlet.
De jó ez így. Szabadságot ad. Utat az újnak. Fáj egy picit. Ahogy szokott ilyenkor. De az élet így ízes. És én szeretem a keserédességet.
És az, hogy a hollók elrepülnek, természetes.


Anno 2015. január 21.  - 2016. augusztus 24.