Amikor elmarad a wake up call...

Ülök a laptomom előtt és csak repkednek az élmények előttem, mint valami sugárhajtású madarak, fénysebességgel. Fogalmam sincs, hogy honnan kezdjem. A körülmények adottak. Friss élmények, feldolgozásra váró események, zene, kávé, némi fejzsongás. 
When I go I will stay long gone. 
Ez a mondat lüktet bennem már sok ideje. 
Várom, hogy időutazásom a kezdetét vegye. Kicsit vissza csupán. Egy-két héttel ezelőttre. 
Valahova északra mentem volna szívesen. Vártak rám s még fájó emlékek sem tartoztak a Föld azon szélességi és hosszúságú fokához. Öt nap szabadságom grátiszban érkezett a cégtől és semmi esetre sem szerettem volna az 50 celsius fokban az életen agyalni ezalatt. Kacérkodtam a gondolattal: esetleg együtt is mehetnénk valahova...valahova közösen. Messze. Mondjuk a déli féltekére... Legalább olyan merész lett volna, mint az, hogy végül kishazámba vettem meg a repülőjegyem, rögtön amszterdami utam után. Hazamentem, hogy megízleljem a magyar nyár keserédességét, hogy a bőrömön érezhessem a család melegét, hogy a szobám falára vetülő korahajnali napfény elvakíthasson. A napfelkelte a legtisztább pillanata egy 24 órának. A fény felváltja a sötétséget, a felhők könnyeit gyorsan felszippantja a nedves betonról, a hűvös levegő megtelik párás élettel és a fények ilyenkor olyan különlegesen járják be a bolygó azon pontját, hogy az ember néha el is feledkezik fájdalmáról vagy öröméről. Véletlenül találhatjuk magunkat az éppen mostban. 
Nem is tudom pontosan miért, de egyenesen vidékre vettem az irányt. Mintha próbára akartam volna tenni az érzéseimet kerültem abba a csöppnyi faluba, ahol életem csalódása is éppen a delíriummal táncolt részeg keringőt már jó néhány napja. Annyira jól játszottam az érzelmi absztinenciát, hogy néha még én is elhittem, hogy véletlenül sem szeretnék esélyt adni a találkozásnak. Szimplán csak kíváncsi voltam. Hogy reagálok? Bennem van még az a mérhetetlen fájdalom és düh? Képes lennék elengedni az egész történetet és egy mosolygós pacsival köszönni? Hiszen leszálltam már erről a körhintáról. Már van más. Aki tisztel. Aki kedvel. Akihez minden esetben fordulhatok. Akivel egyre többször szeretném megosztani a világomat. Aki megnyugtat. És aki azt tanácsolta, hogy próbáljalak meg elkerülni. Persze ismerem magam. Szeretek vakmerő lenni, szeretem túlfeszíteni magam, és szeretem figyelni azt, hogy érzelmi világom miként épül, vagy hullik darabjaira ismét, hogy aztán masszívabb alapokra tudjam alakítani a következő bástyámat. Szóval csalódottságom abból fakadt bormámoros estém során, hogy nem láttam magam összeomolni a találkozás háborújában. Pedig milyen szép dráma játszódhatott volna le bennem. Így tulajdonképpen a tragédiám abból fakadt, amit egyszer Kundera is megírt a Lét elviselhetetlen könnyűségében. Nála szebben nem is tudnám kifejezni azt, amit akkor éreztem ott az autóban, amikor a hajnali napsugarakat hirtelen elnyelték a komor balatonfelvidéki felhők, melyek keserves zokogásba kezdtek felettem, hátborzongató robajjal kopogtatva az autó ablakait.

"A dráma az életben mindig kifejezhető egy metaforával, a súllyal. Azt mondjuk, az emberre rászakadt valami teher. Ezt a terhet az ember vagy elbírja, vagy nem bírja el, összeroskad alatta, birkózik vele, vereséget szenved vagy diadalmaskodik. De mi történt tulajdonképpen Sabinával? Semmi. Elhagyott egy férfit, mert el akarta őt hagyni. Üldözte őt Franz ezután? Bosszút állt rajta? Nem. Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége."

Ami akkor átfutott rajtam, valamiféle gyötrelmes gyász és kétségbeesés lehetett. Sehogy sem volt jó. Sehogy sem tudtam megnyugodni. Bennem, egymással küzdött a megbocsáltás és a kíméletlen méreg. Párbajukban minden percben sebet ejtve aurámon, úgy rángatózott lelkem, mint akit fojtogatnak éppen.

...Együtt kellett volna elmenni valahova. Messze. Valahova a déli féltekére. De én inkább ezt választottam, Ő pedig hagyta türelmesen, hogy a kísértés szárnyain lovagoljak még egy kicsit. Egy dolog tudott volna csupán riadt iszonyatomból felpofozni. Az ölelése. 
El akartam tűnni, nyomot sem hagyva abban a szelíd kis völgyben, ahol akkor megállíthatatlanul szakadt rám az ég és a lét elviselhetetlen könnyűsége....

S milyen jó érzés szépen lassan ráébredni, hogy a zene amit hallgatok, a táj, amit látok, az érzés amit érzek, az mind hozzá köt. Amennyire tiltakoztam és titkoltam ennek a furcsa figurának a létezését és értelmét az életemben, annyira nagyot lökött most rajtam egy másodperc alatt. Egyetlen fénykép, egyetlen pillanat féltékenység képes volt arra, hogy résnyire kinyissam a szívem felé. És jól csak a szívvel lát az ember - mondják. És én megláttam végre. Felcsillogott ennek a furcsa figurának a szépsége és jelentése magamban. 
Augusztusi hónapom módfelett izgalmasan indult. Reptéri készenléti szolgálatom második órájában a légitársaság leghosszabb multiszektoros útjára hívtak ki. Bangkok - Sydney - Christchurch és vissza. Mindez egy hét alatt. Remegő kézzel csekkoltam be a járatomra örömömben, hiszen Sydney városa mindig meglepetések és románcok hadát hozza életembe. Azon pedig csillogó szemmel mosolyogtam, hogy ugyanezen az úton ismerkedtem meg azzal a furcsa figurával valamikor 2015 február elején....

Az elmúlt egy hét a másfél évvel ezelőtti szinonimája lett. Csodálatos emberekkel alakultunk családdá. Nem is tudom mikor nevettem könnyesre a szemem ilyen gyakran, mikor öleltem meg ennyiszer kollégát, vagy mikor volt utoljára ilyen frappánsan összeválogatva a csapat. Mindenki egyéniség volt, mindenki hozzáadott a másikhoz valami pluszt. Bangkokból Sydneybe reggel 8 órakor landoltunk. A 9 órás út után reggel 10-kor már Sydney híres palacsintázójában rendeltük a reggelinket pezsgőt kortyolgatva. A vidám nevetéseket és a csattanós poénokat az este szomorú hírrel fordította riadtságba téli eső kíséretében. Álmomból a telefonom folytonos rezgése ébresztett. 
"Ugye te nem voltál azon a gépen?", "Jól vagy?", "Hol vagy?", "Mi történt?"....
Az történt, amiről azt hittünk sosem fog bekövetkezni. A rendszer szívritmuszavara az egész hálózatra kiterjedt. A forgalom leállt, a világ csillogó tranzitvárója hirtelen sötét füsttől lett láthatatlan. Csuklott egy hatalmasat a struktúra s mi azért imádkoztunk, kollektíven 25 ezren, hogy ne legyen halálos áldozat. Elmondhatatlan félelem lett úrrá rajtunk. Az elmaradt wake up call néma halálhörgése járta be a hotelszobánk. Ám végtelen büszkeséggel töltött el az, hogy kollégáim csodálatos munkát végeztek a tragédia alkalmával. Büszke voltam, hogy olyan csapat tagja vagyok, akik képesek életeket menteni. Hogy talán már az utasoknak sem csupán a levegőben dolgozó pincérek leszünk ezután. Éreztem a világ összes pontjáról áramló figyelmet és aggódást. Éreztem az egységet, a hovatartozást, s emiatt a szomorúságban megtaláltam egy apró fénycseppet is. 
Új-Zélandon majdnem esett a hó. A hűvösség kicsit lejegelte aggodalmunkat, s feszültségünket is nevetéssel oldottuk. A csapatmunka, a tisztelet és a szeretet kézzelfogható volt a kabinban. Elkezdtem rendkívül megkedvelni kollégáimat. A napot ismét Sydneyben zártuk. Delíriummal átjárt esténk filmbeillően lett megrendezve. Volt benne rooftop, ugrándozás a kikötőnél, táncolás ott, ahol a madárkalitkák az égből lógnak, éjszakai portyázás, mámorító kacaj és hajnali ájulás.

A másnap estét sem hagytuk a véletlenre. A 6-7 fős keménymag egy szolid vacsora után ismét beledobta magát az éjszakába. Voltunk borbélynál, könyvtárban, az íreknél, és a csapattagok innentől megállíthatatlanul megkedvelték egymást. Sydney belvárosi kocsmáinak felfedezése közben kedves bókok repkedtek körülöttem. Magamba szívtam a női energia mindenrétegűségét, és úgy lubickoltam benne, ahogy még nem szégyelltem. Az utolsó napomat ott lent délen egy reggeli sétával kezdtem az Opera körül, majd meglepetésemre a likőrboltos eladóról kiderült, hogy magyar, így ott időztem egy kicsit vele, miközben válogattam az ausztrál borok között. Aznap este indultunk vissza Bangkokba. Ausztráliát elhagyva valahol Óceánia felett léptem be a pilótafülkébe. Megkértem kapitányunkat, hogy kapcsolja le a belső világítást, mert szeretném látni a csillagokat. Odafent, a kozmoszban, a teljes sötétségben, az Új Hold idején, a jéghidegben, a hangtalanságtól néhány kilométerre a fülke jobb oldali ablaka mellé ültem és felnéztem az égre. A tejút tökéletes minőségében vált előttem láthatóvá. Mintha valami félelmetes masszív köd lenne. A végtelen kirajzolódott és én tudtam: ha befogadom, nem bírom el. Mély levegőkért kapkodtam és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. A legfélelmetesebb és egyben a legmegnyugtatóbb érzés járt körülöttem táncot. Bangkok egyediségében hajnali 1-kor landoltunk. 3 órával később már egyikünk hotelszobájában nevettünk és áldoztunk az eddigi tökéletes útnak. Volt aki a 3-4 órás banzáj után rögtön reggelizni ment, volt aki aludni, volt aki vásárolni. Nem is értem, hogy honnan adagolódott belénk ez a hihetetlen energia. Egy hetes tivornyánk a végére ért. Tulajdonképpen elmentünk bulizni Thaiföldre és Ausztráliába. És ahogy tegnap reggel landoltunk itt a sivatagban, ezt az ismét fénylő csillámtranzitvárót sem hagytuk ki. Az este a Burj Khalifa fényében, közösen, boldogan és teli élettel, élményeink feldolgozásával zajlott.

Olyan jó volna, ha ez az élet engedné ezt fenntartani....de mindannyian tudjuk. Jön a következő út, jön más kolléga, jön más élmény. Az élet ezen pulzáló szegmense sohasem áll meg, még akkor sem, mikor egy percre elfogy a levegő. Mert akkor is itt vagyunk egymásnak, mert akkor is szükségünk van a másikra, és akkor is teljes szívvel megyünk, bárhova is osztanak be minket.