Egy hónap a jóga hazájában

Roppantul nehéz úgy hozzáfognom ehhez az íráshoz, hogy mindent át szeretnék adni abból, amit átéltem, tanultam az Indiában töltött egy hónapom alatt. 

Aztán megnyugtatom magam, hogy nem kötelező mindent megosztanom. Egyrészt, mert az egész élmény egy végtelenül intim belső utazás volt, másrészt pedig lehetetlennek érzem mindazt a hatalmas tudásanyagot elmesélni, aminek birtokába kerültem. 

Így csak írok, minden kezdet és vég nélkül, a konklúziót pedig úgyis ott rejtőzik majd valahol a sorok között. 

Miután felszállt velem a gép India felé, amin maximum 3-an voltunk nők s én egyedül szőke, többször megkérdőjeleztem, hogy valóban jó ötlet volt-e ez az izgalmasnak tűnő utazás. Egy lucknow-i átszállás, majd a dehradun-i reptéren való landolás utáni zötykölődés és borzalmas közlekedési viszonyok sem igazán győztek meg az ellenkezőjéről. Az utat itt-ott megkarcolt, összetört kasznis autókkal rótták a helyiek, dudálva minden percben, jelezvén, hogy "vigyázat, jönnek". A tuk-tuk-osok, motorosok, biciklisek vadul kerülgették az út kellős közepén békésen pihenő teheneket és az életüket kockáztató gyalogosokat. Az ablakot is érdemes volt felhúzva tartani a kleptomániás majmok miatt. 

Megérkezve a jóga iskolához végtelenül kedvesen fogadtak én viszont cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy jó helyen járok. Persze minden kezdet nehéz, és azt is tudtam, hogy mindent meg lehet szokni. Elfoglalva szobámat rögtön takarítani kezdtem és eldöntöttem, hogy minden hozzátartozómat meg fogom kérni arra, hogy ha bármi kalandot kitalálok még erre az évre, akkor határozottan beszéljenek le róla. 

Az elsők között voltam, akik megérkeztek a yogashala-ba, majd idővel szép kis csapattá nőttünk. Volt közöttük mexikói, francia, szingapúri, indiai, üzbég, chilei, osztrák s én mint magyar. 

A következő nap pedig elkezdőtött az, amiért odamentem, Rishikesh külvárosi, Tapovan negyedébe (olyan hely, mely alklmas a spiritualitás fejlesztésére). 

Napjaink 99%-a ugyanúgy telt, 6.30-tól vinyasa jóga, majd pranayama (légzéstechnika), shatkarma (belső testi tiszítás), mantra, ismét jóga, anatómia, filozófia, hatha jóga és a nap végén meditáció. Napközbeni szüneteink legtöbbször csupán az étkezésre szolgáltak, ami egyébként remek volt minden alkalommal. Friss vegetáriánus ételeket ettem egészséges indiai fűszerezéssel. Se kávé, se hús se alkohol nem volt engedélyezett. 

Egyre mélyebben kezdtem élni saját magam, nem voltam sokat társaságban, és ezért biztosan furcsán is tekintettek rám a többiek. Idővel figyelmem befelé fordult, szinte akaratlanul, észrevétlenül. Eleinte zavart körülöttem a csoporttársaim tartalmatlan csacsogása, instragrammozása és selfie-zése. Furcsának tartottam, hogy miként születhetnek hisztériukusan szoros kötődések 3-4 nap alatt közöttük, s kicsit irigyeltem azt a mérhetetlen nyitottságukat egymás felé. De észre kellett vegyem, hogy akármilyen szigorúan is hangzik, én nem barátkozni mentem oda. Tudatom teljesen a tudásra fókuszált, annak hagyott helyet, amire szüksége volt, ami érdekelte. 

Vasárnapjaink pihenőnapok voltak, és az iskola mindig szervezett alternatív programokat számunkra. Így vettem részt életemben elöször a Ganga Aarti-n. Indiában három ganga aarti szent hely közül Rishikesh a leghíresebb, melyet az ottani Parmarth Niketan Ashram lakói tartanak. Ekkor áldoznak imával, mantrával, illatokkal, virággal s tűzzel a Gangesz Istennőnek, a életet adó Anyának, s köszönik meg vizét s az emberi bűnöktől való megtisztulás lehetőségét. Hitük szerint a Gangeszt, Bagiratha király hozta le a mennyből, hogy ősei hamvait megmoshassa benne, ám hogy nagy sodrása nehogy elpusztítsa az embereket, először Shiva (többeközött a jóga és a meditáció istene is) fejére öntötte azt, akinek fürtjein csendben végigfolyt a víz s hozta létre a mai Gangesz - amúgy még mindig egészen erős áramlását. A csoportból négyen vásárlás helyett, inkább hamarabb odaérkeztünk az aarti helyszínére, így volt esélyünk áldást kapni a nagy tömegben mielőtt elkezdődött a szertartás. Minden szeánsz alkalmával festenek egy pontot szemöldökünk közé, annak érdekében, hogy harmadik szemünk, a "láthatatlan látására" szolgáló érzékszervünk, vagyis az Ajna chakra erősödjön.

Emellett piros cérnából tekernek csuklónkra egy karkötőt, mely védelmet és szerencsét ad. A 10 perces rítus után elfoglaltuk helyünket a lépcsőkön kialakított ülőhelyeken ahonnan a Gangesz sáros és hűvös hullámai csiklandozták a talpainkat. A távolban a folyó fölé misztikus, egybefüggő köd telepedett, mintha Istenek a fagyos fátylaik mögé rejtőztek volna. Mantra énekléssel meg is kezdték az aarti-t melyet a füstölők meggyújtása majd lángok követtek. Az egész ceremónia végeztével a Nap is lement, így a kis csónakocskákban úszó virágok és gyertyaláng melyeket egyenként lehetett a folyóra tenni áldozatul, csak úgy fénylettek a sordásban. Az egész hangulattól meg lehetett részegedni, így a ceremónia végeztével mindenki térdig belerongyolt a Gangeszbe, s táncolt addig, míg a zene el nem halkult. 

Az egész trainig felénél jártam, mikor éreztem, hogy közeledik a mélypont. A testem elkezdett fáradni, lefogytam, szellemileg túlcsordultam és érzelmileg sem voltam stabil. Egy reggeli shatkarma után, melyen kunjal-t végeztünk (akit érdekel, olvasson utána :) ) minden szinten lemerültem. Képtelen voltam rendesen lélegezni, zaklatott voltam, módfelett pesszimista, s egy jóga pózt sem sikerült rendesen kitartanom. Nem értettem mit keresek ebben az egész helyzetben. Az ebéd helyett a szobámban bőgtem. Érzelmek serege dőlt ki belőlem, dühös voltam, kétségbeesett, olyan mérgek kerültek felszínre, melyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak. A tiszulás egy nagyon komoly szintje megkezdődött. Elkezdtem elengedni mindazt, amihez ragaszkodtam. Az illúzióim olvadni kezdek, az elvárásaim semmivé váltak és a kötődésem a materiális világ dolgaihoz egészen gyengévé lettek. Ezután a nap után a nem-reagálás művészete erőlködés nélkül ment olyan esetekben, melyek előtte nehézséget okoztak. Ha nincs reakció, nem alakul ki kötödés. Ha nincs kötődés, a szellemünk sokkal könnyebbé válik. Ha könnyű a szellem, hamarabb elérhetjük a moksha-t, vagyis a végső szabadságot. Ez persze egy végtelenül lebutított verziója annak, melyről a jóga filozófia beszél, de akkor abban a pillanatban, ahogy megéltem a mélypontot, sokat segített ez a primitív gondolatmenet. 

Ezekben a napokban egy hajnalon felmentünk a Kunjapuri templomhoz napfelkeltét nézni. Ugyan a sűrű pára mögött csak egyszer-egyszer bukkant elő Surya (Nap), de a friss és hűvös levegő teljesen lehűtötte bennem a pitta-t (tüzet), és finom nyugalmat lehelt lelkemre. Elkezdtem nyitottabb lenni és sokkal befogadóbb mint az előző napokban. Az introvertált fókusz és a külvilággal való kötődés-mentes kapcsolatom harmóniába kezdett érkezni. Igyekeztem nem ítélkezni és reagálni érzelmi alapon mások életére. A teljes tiszteletet és elfogadást gyakoroltam magam és többiek felé. 

A napok teltek, a monszun hatalmas esőket és viharokat hozott a Himalaya lábához. Úgy zuhogott, ahogy sosem láttam még, s a felhők mögötti naplemente lilás színbe öltöztette Tapovan felett az eget. Másfél napig így nem volt se áramunk, se vizünk, amivel zuhanyozhattunk volna. Közben én odaadóan igyekeztem mindent beleadni a tanulmányaimba, lehetett az fizikai, szellemi vagy lelki. Szabadidőmben nagyon sokat olvastam és tanultam a közeledő elméleti és gyakorlati vizsgára.

A következő szombaton Kirtan estre mentünk, melyet a Bhakti jóga szerint élők tartottak. A Bhakti jóga nem más, mint a Bhagavad Gita által tárgyalt 3 fő jóga egyike, mely a végső szabadságot egy Isten önzetlen és szerető odaadása által kívánja elérni. A további két típus a Jnana jóga, a bölcsesség útja mely a tudásra és introspektív önmegértésre tekint úgy, mint spirituális útra, illetve a karma jóga, ami az erényes, önzetlen cselekedet útján kívánja elérni a moksha-t. Ezt a Kirtan-t a védelem, szeretet és empátia istenének, vagyis Krishna-nak hívei tartották. A Kirtan egyébként nem más, mint egy mantra rezgése által elért meditatív állapot. Ehhez csatlakoznak a hangszerek, a ritmus és az atmoszféra, mely egy idő után transzállapotba hozhatja a résztvevőket. Számomra nem tartott sokáig a feszengés, és igazán át tudtam adni magam a rezgés enerjének. A világon legtöbb ember számára ismert mantrát énekeltük, a Hare Krishna-t, az este alatt többféle dallammal. Ahogy ültem ott törökülésben, csukott szemmel és mantráztam, olyan tiszta szabadság és pillanatnyi boldogság fogott el, hogy kicsordultak a könnyeim. 

Az egész terem kezdett felmelegedni, az emberek a ritmusra mozogtak, a vibrációt a bőrömön éreztem és a hang gyógyító ereje maradéktalanul átitatott. Egészen Julia Roberts-nek éreztem magam az Ízek, imák, szerelmek-ből. Ahogy a ritmus kezdett gyorsulni, emberek elhagyták a helyüket, felállva ugráltak, táncoltak vagy simiztek. Nemsokára az egész terem transztáncba kezdett, minden allűr és ego nélkül. Kissé szürreális, ám fölöttébb felelmelő volt látni, ahogy szerzetesek simiznek egymással. Talán másfél órát tarthatott az egész Kirtan s egy cseppnyi érzetét nem tapasztaltam a fáradtságnak. Miután összeszedtük magunkat, várt ránk egy finom kichuri (pépesített vöröslencse és rizs ghee-vel - egyik legkönnyebben emészthető étel) vacsora is...Egyik legnagyobb élménynek érzem ezt az estét az életemben, hiszen olyan ritkán szabadulhatunk fel, s lehetünk önmagunk, s ha el is engedjük magunkat, legtöbbször nem megy alkohol vagy más szerek nélkül. Azt hiszem a legnagyobb részegség a józanság maga, a valóság leplezetlen állapotának ítélkezés-mentes megélése.

A következő napok mind kemény felkészüléssel teltek a mindennapi óráink mellett. Hatha jóga oktatónk - az egyik legelismertebb, legnagyobb tudású Rishikeshben, akinek nem mellesleg a jógázók körében igazán híres B.K.S. Iyengar volt a guruja - a csoporttal való elégedettsége jeléül megajándékozott minket finom szantál füstölővel, ami azért nagy dolog, mert ilyet még soha egyik csoportjával sem tett. Gyakorlati vizsgám során egy vinyasa flow órát adtam, ami szerintem meglehetősen kreatívra sikerült és a gurutól is jó visszajelzést kaptam. Elméleti vizsgámhoz pedig 7 teljes A4-es oldalt írtam tele, s ha lett volna még időm bőven tudtam volna még többet is.

Az utolsó napunk egy szép ceremóniával zárult, ahol a sikeres vizsgát tett tanulók megkapták okleveleiket. Igaz, úgynevezett 200 órás jógaoktató lettem, de pontosan tudom, hogy a jóga elsajátításához nem elég egy élet. A jóga maga életfilozófia, életmód, mely segít elérni a végső felszabadulást. A testi gyakorlat ebből csupán 10%, a többi életszemlélet, cselekedet, légzés, öntisztítás, diéta stb. Sajnos a nyugati jógaoktatásban a fizikai rész kap nagyobb hangsúlyt, s mögötte észrevétlenül elveszik az amúgy rendkívül fontos elmélet. 

Én bízom abban, hogy olyan jógatanár lesz egyszer belőlem, akire büszkék lehetnek majd a rishikeshi gurui, így a jövőben terveim között szerepel a 300 órás tanfolyam elvégzése, mely után megszerzem a komplett 500 órás oklevelemet. 

És hogy mi a konklúzió? Hogy bizony őrülten jó ötlet volt fölszállni arra az Indiába tartó gépre.