Sétálni mentem - 4. rész

 7.  nap

Bercianos del Real Camino - El Burgo Ranero - Reliegos

24 km

Egészen motiváltan és kipihenten indultam hajnalban útnak, egy jó alvás elképesztően sokat tud segíteni a gyógyulásban. 7 km után, az első és utolsó köztes faluban Reliegos-ig, megálltam reggelizni, ahol belefutottam Perry-be, az amerikai fizioterapeutába, és Heike-be, a német üzletasszonyba, akivel az előző napok egyikén, a kolostorban töltött éjszakám alatt sikerült néhány szót váltanom közösen viselt vitilligónkról. A további kilométereket együtt tettük meg. Egykoron voltak hasonlóan lassú - a szó legszebb értelmébe vett - beszélgetéseim, s igazán jól esett türelmesen hallgatnom, vagy szépen megválogatva a szavaimat, mesélni történeteimet. A figyelem kézzelfogható volt közöttünk. 

Reliegosban egyetlen kis étterem volt nyitva, úgy 100 méterre a szállásomtól, ahol egymást váltották a magányos vándorok, vagy éppen a kilométerek alatt már összeszokott kis csapatok. Hallgattam az embereket. Volt közöttük svéd optikus, német borász-házaspár, olasz nyelvzseni, brit családapa és megannyi féle-fajta ember. Érdekes volt, ahogy elemezni kezdtem saját érzéseimet  feléjük. Valamilyen formában rögvest véleményt alkottam, ítélkeztem. Hogy miért? Mert a mai világban ez a természetes reakciója az embernek abban az esetben, ha ismeretlennel találkozik. Ez lehet egyfajta védekező mechanizmus is, és persze az ego kicsinyes játéka. Az elmúlt egy hét alatt sokszor magamra kellett szólnom, hogy ne bíráskodjak mások felett és ott abban a kis kocsmában (ahol amúgy kiröhögték a zokni-szandál kombómat a helyiek, nem tudva azt, hogy tökéletesen értem amit mondanak :) - hozzáteszem én is jóízűen nevettem magamon) elhatároztam, hogy innentől minden egyes alkommal magamra fogok szólni, amint észreveszem, hogy gondolataim a rosszindulatú ítélkezés felé haladnak. Mert azzal együtt, hogy itt mindenki a maga útját járja, úgyanúgy keres valamit, ugyanúgy küzd valamivel, ugyanúgy meg akarja találni a saját világát. 

8. nap

Reliegos - Mansilla de Las Mulas - ... - León

6 + 19 km

Úgy döntöttem, nem veszem magam túl komolyan. A reggeli 6 km-es - általában bemelegítő - séta után - Mansillában buszra száltam Leónig. Csalásnak hangozhat, és eleinte úgy is éltem meg. Sokat töpregve a dolgon viszont több indokom volt erre a szünetre. Muszájnak éreztem pihenőt adni a testemnek. A lábaim és a sebeim képtelenek voltak regenerálódni a mindennapos terhelés miatt. Tudtam, hogy ennek az útnak az is a célja a határaink feszegetése mellett, hogy fel is tudjuk ismerni azt a pontot, amikor tovább már nem lehet erőltetni. Így tiszteletből és szeretetből a testem felé, s annak érdekében, hogy a következő 2 hetet épen, komolyabb sérülés nélkül képes legyek teljesíteni, megengedtem magamnak egy kis pihenőt. Hogy ne veszítsek időt, így 19 km buszozás jött szóba, az amúgy indusztriál, külvárosi szakaszon.   

Megérkezve a szállásomra, ami luxusnak volt mondható saját szobával és fürdővel, rögtön továbbálltam és kiraboltam a gyógyszertár géz és leokoplaszt készletét. Ezután vettem magamnak egy szandált, hogy Margot-nak vissza tudjam adni az övét, és két botot is. Talán az utóbbi volt a legjobb befektetés, hiszen minden egyes lépésnél a súlyom 25%-át vette le a lábamról, így az izületeim innentől kicsit fellélegezhettek. 

Kedvelem a spanyolokat. Persze mindig csodásan éreztem magam ebben az országban, de most, hogy nem akadály a nyelv sem - merthogy nyelvet nyelvről lehet igazán megtanulni :) - így jobban meg tudom érteni a belőlük áradó szenvedélyt, vidámságot, nyitottságot és azt is, hogy ők valóban soha nem sietnek sehová, így a pillanatokat is mélyebben tudják átélni. Persze ez nekem néha Leónban bosszantó is volt, hiszen a siesta időt a spanyolok legalább olyan komolyan veszik, mint magát  a munkát - ha nem komolyabban - így egy olyan étteremet sem találtam, ahol megebédelhettem volna, egészen este 7-ig. Addig viszont volt időm elmélázni León fantasztikus hangulatán. Kasztília központjaként ismert város, már az 1. században nagy szerepet játszott katonai tábor szerepben, majd fővárosa lett az Asztúriai, később a Leóni királyságnak. Értékes történelmi és kultúrális örökségek sorakoznak minden sarkon, a színes házak egymásutánja vadul elszédíti az embert. A 100 évig épült  Katedrális a francia rayonnant (díszítési mód, melyen egy motívum számtalan változatát helyezik el sugálalakban)  stílusú klasszikus gótikus építészet egyik remekműve, tekintélyt parancsolóan magasodik León fölé s néz vissza kis tereire, ahol turisták tömkelege élvezi a nyár esti világosságot. Kolostorok, Gaudí alkotásai és a történelmet túlélő megannyi épület, a gasztronómia és a vendégszeretet pingálja Leónt az egyik leglátogatottabb spanyol várossá. 

9. nap

León - ... - San Martín del Camino

2 + 22 km

A sebeim és izmaim elkezdtek regenerálódni, viszont a bokám duplájára dagadt, így azt a döntést hoztam, hogy ezt a napot is megadom magamnak, és a következő állomás felé is buszra szállok. Ezt terveztem az utolsó "pihenő" napomnak, és igyekeztem ráhangolódni az ezután következő hegymenetre. Nem mondom, hogy nem keltett bennem lelkiismeretfurdalást az, hogy a legtöbben akik  simlisség nélkül nyomták végig az utat 60 és 80 közötti korosztály volt. Példaértékű és jó néhány alkalommal inspirált is. Mindemellett úgy gondolom, hogy mindenki a saját útját járva más és más döntéseket hoz. Mindenkinek vannak miértjei. És ez így van jól. 

Az egész út során az egyik legszívmelengetőbb dolog, mikor megérkezem az albergue-be és ismerős arcokat látok. Úgy meg tudunk örülni egymásnak. Egy-két pohár mellett ilyenkor az egész délutánt el lehet tölteni világmegváltó beszélgetésekkel. Igazán nekem való. A szállásfogadó, mint régi ismerőst köszöntött minden egyes vándort és lelkesen ajánlgatta az esti közös vacsorát. Míg a nagy melegben  szürcsölgettem a frissítő söröm és irkáltam a naplómba, sokan mellémszegődtek beszélgetni, érdeklődni, a francia házaspártól kezdve, az amerikai testvérpáron át a holland flúgos kinézetű manusig. Bennem egyre inkább tisztulni látszott, miben lettem más már ezalatt a kis idő alatt is.  Nyugodtabbnak, lassabbnak és nyitottabbnak éreztem magam. Képes lettem hosszú idő után végre meghallani a saját gondolataimat és elemezni azokat kicsit. Könnyebbnek éreztem kedvesnek és elfogadónak lenni, mint előtte. 

A fogadó egy óriási tál paellát készített körülbelül 50 főre, friss salátával és borral. Ennél finomabb vacsorát el sem tudtam volna képzelni. Mindenki együtt koccintott az eddig megtett útra, és a következő pár száz kilométerre. 

10. nap

San Martín del Camino - Hospital de Órbigo y Puente de Órbigo - San Justo de la Vega - Astorga

24 km

Az éjszakám nem telt gondtalanul. Nyolcan voltunk egy egészen kicsi szobába besűrítve, s az ablakok is csukva voltak. Persze ezen változtattam annak reményében, hogy reggelre senki nem fog megfázni. Már fél 7-kor útrakeltem egy igen kiadós reggeli után. Nyugatról egészen sötét felhők gyülekeztek, ami különleges színét verte vissza a napfelkeltének. Néhány kósza esőcseppet pedig gyémántként villantott meg a fény. Egy postatulajdonos skót fazon társult hozzám utam elején, aki úgy 50 évvel ezelőtt édesapjával tette meg a camino-t, egészen Angliától. Az út nagyrészén esett az eső, de nem volt kibírhatatlan a kellemes társaság miatt. 

Astorgában egy 200 férőhelyes kolostorban száltam meg, s a szeszélyes idő miatt csak a közeli boltba sétáltam le kenyérért, olivabogyóért, jamon-ért és paradicsomért. Ez volt az uzsonnám és vacsorám is. A teraszon üldögélve és fürkészve az egyszer napos, egyszer esőben úszó tájat azon merengtem, hogy se Magyarországról, se a környező országainkból nem találkoztam zarándokokkal. 

Visszamentem a konyhába, hogy elmosogassam magam után a tányérom, de mire visszaértem a helyemet elfoglalták. Ezt látva, egy fickó felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá s kóstoljam meg  "Cancel" nevű, igazán low cost-nak mondható borát. (Ezen később nevettünk is, mivel tényleg olyan borzasztó volt az a bor, amit ha megiszik valaki, tuti, hogy "cancel"-eli, vagyis törli az összes memóriáját másnapra.) Kiderült, hogy az illető horvát, és éppen várja szlovák cimboráját, Stefant. Lelkesedve említettem, hogy nem sokkal ezelőtt gondoltam magyar szomszédainkra. Csak ki kellett mondanom és csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, majd egy lengyel leányzó. Messze az otthontól, otthon éreztem magam és rendkívül helyes délutánt töltöttünk együtt, sokat nevetve, sokat mesélve.