Az összeszorított szájról.

Észre sem vettem volna, ha nem hívják fel rá a figyelmem. A titok lenne, az amit rejtegetek? Mit nem akarok, hogy megtudjanak? Mit akarok magamba fojtani? Vélemény lenne talán, hogy se nem nevetek, se nem vágok morcos arcot? Vagy szimplán végtelenül kacér, hogy nem játszom a teljes örömöt vagy bánatot? A titokzatosság kelléke ez. Csak éppen, ha valaki ismer, pontosan tudja mi van bennem, ha a szemembe néz.
Egyszer már felismertem, hogy találkoztunk. Én meg a sorsom. Elképesztő gyorsasággal fúrta belém a felismerést, hogy tudjam: itt most valami megfordul. A helyes irányba éppen. Végtelen félelem az ismeretlentől, és annál nagyobb izgalom oldott kereket a lelkemben. Összeszorított szájjal mosolyogtam. A hitetlenség, hogy a változás a küszöbön liheg...ez mutatta meg magát az ajkaimban. A feszültség, amit sok sok kérdés és kétely szült...
És ez változott. Ez csiszolódott és a szimpla órák engedélyt adtak arra, hogy a megismerés ezernyi örömét és bánatát foglaljuk össze magunkban.
Már egyre kevésbé szoktam összeszorítani a szám. A feszültség elillant, a hitetlenség patakja beleömlött a hit roppant óceánjába, az izgalom természetessé színesült és a félelem az ismeretlen világtól átalakult szivárványszínű izgatottsággá.