Majd ra kellett jonnom, hogy fogalmam sincs mikor. Az ido szamomra mar nincs, a datum, az orak mar egeszen keveset jelentenek. A biorutmusom mar nem az altalunk hasznalt mertekegyseghez kotodik. Nem, ne gondold, hogy barmifele spiritualis modszer utjan szimplan csak a sejtoregedest tartom idonek es ezt gyakorlatban is elem. Nem. Annyi csupan, hogy nekem az ido merese mar a rosterem, beosztasom alapjan mukodik. Orakban merek, esetleg napokban. Mikor kell indulnom, mikor erkezem, eppen a vilag melyik pontjan hany percet, orat tolthetek el. Ott mennyi az ido, itt mennyi az ido. Igy talan azt az illuziot is megelhetem, miszerint nincs ido, azaz az oregedesemet nem kotom a ora mutatojanak masodpercenkenti ritmusahoz. Vagyis en vagyok maga a ritmus, a sajat idozonamban elek, es igyekszem ehhez hozzaszoktatni a testemet is.
Hogy altalaban 24-30 orakat tolthetek egy egy varosban, sokan kevesnek gondoljak. Pedig nem az. Es erre igen hamar rajottem. Igy meg csak az esely sincs arra, hogy megunjam az adott desztinaciot. Mindent igyekszem kihasznalni. megnezni, de a legfontosabb, hogy a varos bukejat, aromajat szellemet erezzem. Ha ezt meglelem, elegedett vagyok, es nincs szuksegem arra, hogy meg tobb turistadesztinaciot meglatogassak. Igy volt ez Milanoban is. Egyedul indultam utnak, esett az eso. O a regi jo cimboram, az a friss illatu huvos decemberi eso, ami ilyenkor eszak-olaszorszag varosait mossa. Csak belevetettem magam, mindenfele terkep, iranymutatas nelkul a divat egyik fovarosa szurke forgatagaba. Mindenki jol oltozott. A nok makulatlan, draga ruhai a hetkoznapi viselet reszet kepezik ott. A ferfiak elegans, reklamfilmbe illo kinezete miatt neha a helyere kellett tenni az allamat. Milanoba vasarolni kuriozum, hangulat, elmeny. Meg nekem is, aki megtagadva noi mivoltomat, nem szeretek penzt kolteni holmi ruhakra, cipokre, taskakra amiket ugyis hamar megunok... De Milano magaval ragadott. Ahogy az a zsenialis capuccino is, amit egy idosebb hazaspar kavezojaban ittam. Felejthetetlenek az olasz izek, nem csak a kave, de a bor eseteben is, amit elozo este ittam egy olasz dinasztia generaciokon keresztul vezetett autentikus ettermeben. A bor, a pizza, a kave, az izek, illatok kavalkadja olaszul karattyolo es mutogato pillangokat varazsolt korem.
Milano mas. Milano nem igazan olasz. Nem annyira olasz, mint Roma. Roma, ami a tarsasag nelkul lehet, hogy nem adta volna meg magat nekem. Ujra rendkivul fiatalnak es felelotlennek erezhettem magam. Ahogy tizen, tobbek kozott kapitanyunk nekiindultunk meghoditani Romat, volt bennem valami nagyon nyugodt, felelmetesen higgadt erzes. Aztan izgalomma valt, ahogy a belvarosba ertunk. Majd elegedettsegge, ahogy egy hatalmas pizzat ettem, majd szepen fokozatosan boldogsagga, ahogy atnevettem magam fel Roman, nevettem ugy, ahogy regen tettem. Mint egy fesztivalon, ahogy sosem gondoltam volna, kozvetlen fedelzeti fonokeimmel, kapitanyunkkal, kollegaimmal olyan felszabadultan rottuk Roma kicsiny utcait, mint ahogy nehany evvel ezelott tettem valahol a Duna partjan. Elokerult a spumante, a habzobor, a pezsgo, s igy masztunk fel, nevetestol es eneklestol erotlenul a Tevere tulso partjan allo dombra, melyrol letekintve Romara, az csillogo kis ekszerdobozkent tukrozte vissza az egboltot. Csillagok. ugy megorultem nekik. Regen lattam ennyire tisztan oket. Dubaiban neha osszekeverem a csillagokat a folytonosan kozlekedo repulogepekkel.
Nem tudok nem mosolyogni, ahogy irom ezeket a sorokat. Nem tudok nem szivem teljes melegsegevel visszagondolni erre az estere. Mintha mar ezer eve ismertem volna ezeket az embereket. Ahogy masnap az egyenruhaba megjelentunk, tartva a kollegaris viszonyt, minden ugyanolyan volt, mint 24 oraval elotte. Csak eppen a mosolyunk volt oszintebb, es a szemunkben ott bugyborekoltak meg a spumante apro buborekjai, az elmeny romai hangulatu energiai.
Es akkor hirtelen beutott a balansz.
Az a voros csiraju balansz.
Erkezett egy e-mail, hogy egy gimnaziumi iskolatarsam ongyilkos lett. Fiatalabb volt nalam. Nem voltunk se joban se rosszban. Nem ismertem igazan. Mert nem tudtam megerteni. Tul sokat tudott. Tul nagy volt a teher. Hiaba probalta magat kifejezni, ritka keves ember erthette meg, mit is szeretne ezzel uzenni. Nem talalt beket emiatt. Pedig o nyomot akart hagyni, egyetlen celja az volt, hogy ertsek ot az emberek. Zenelt, filmeket keszitett, irt, megprobalta majdnem minden modjat annak, hogy emlekezzenek ra. De senki nem ertette az uzenetet, igy ugy dontott, hogy azon a nyelven hagy nyomot, amit az atlagos emberek is megertenek. Megoli magat. A tudatossaga itt veget is ert. Remelem tudta mit tesz. En ezuton gondolok ra.
A harmonia mindig utat tor maganak, boldogsagban keseruseg, keserusegben boldogsag. Ez az elet egyik alaptorvenye. De ezt mar tudjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése