Belégzés....Kilégzés

Pontosan tudtam milyen lesz. Szívem kalimpálva hadakozott, egyhangú békém nyugtalan mocorgásba kezdett s órák leforgása alatt győztem meg magamat arról, hogy így helyes, vagy éppen annak fordítottjáról. Nehezebben lehetett volna ennél hosszadalmasabb utat szervezni, mégis egyértelmű volt. Csak hogy még egyszer, talán utoljára láthasson. Csak egy kávéra a reptéren. Nem, inkább legyen 3 nap. Legyen idő, töltsük be a teret. Telítsük meg szívünket az eddig elhallgatott históriákkal, vagy öntsük rá a másikra a megbántottság és a fájdalom jégkásáját. Ehhez nem elég 3 nap. Minél több, annál jobb. Legyen 12. Akkor talán lesz elég időnk mindenre, még egyszer utoljára. Hiszen milyen szép is az, mikor belélegezhetjük egymást végül, hogy aztán kilélegezhessük a másikat. Bizonytalanságom arról, hogy jól döntöttem-e azzal kapcsolatban, hogy ismét beengedtem az életembe, egészen mostanáig kísért. Lehetett volna úgy is, hogy kezébe nyomok néhány dirhamot a reptéren, megölelem és Isten Veledet mondok. Mert rettegtem attól, hogy megint összetöri a szívem. De nem tehettem. Tudta Ő is. Tudja, hogy én mindig ott leszek. Hogy én sosem hagyom Őt cserben.
Büszkén mutattam, hogy miként lett az apartmanomból otthon, szentély, búvóhely a Világ zaja elől. Teljesen egyértelmű lett minden mozzanat, pillantás, érintés, hang és magát a teljes biztonságot adó aura ami tökéletesen egybeolvasztott minket.
A múlt éles fogai azonban szétcincálták a jelen tökéletességét. Úgy szerettem volna jó ember lenni. Sosem kérdezni honnan jött, mit tett, mit érzett. Mert bolond aki a múltat kutatja. Megbántottság, reszketés az ego mocsaras leple alatt, a tisztánlátás hiánya, a birtoklás és versengés okádékszínű őrülete lett úrrá rajtam időnként. Igazságtalanságot, és végtelen kihasználtságot érzett minden egyes sejtem, fulladtam a néha-néha elkapott gyűlölettől, fojtott az az általam kreált gondolat, hogy én már nem is számítok, hogy nem vagyok fontos és, hogy már nem szeret. Undorodtam magamtól, mert képtelen voltam a szeretetre és a megbocsátásra. Mert a könnyebb utat választva rákönyököltem a múlt rozsdás leplére és csak hajtogattam, és mondtam, és nyögtem és visítottam. Pedig Neki több oka lett volna erre. De csendben tűrt. Várta, hogy elmúljon a vihar, hogy végre kifújjam a görcsöt mint a füstöt és ismét helyet adjak a szeretetnek.
Belül rettegtem. Haláliszonya volt a szívemnek. Mert megint itt leszek hagyva. Egyedül. Szomorú volt a lelkem, s én dühös voltam, amiért nem tudom fenntartani a jelen-létemet, az EGYütt tökéletességét és örömét. Nyugodt és békés állapotaink mondhatni ritkák voltak.
De sokat beszélgettünk.
Elmondta.
Én is.
A mocskos víz tisztulni készül. Ehhez tökéletes segítség az idő és a távolság. Az a majd' 14 ezer kilométer. Néha közelebb leszek, néha távolabb, de mit sem számít ez, ha össze vagyunk kötve valahol odafent, ahol a csillagok járják keringőjüket.
Brazíliáig elkísértem. A 15 órás út alatt teli energiával és izgalommal kevertem Neki a gin-tonikokat, bemutattam kollégáimnak, akik közül többen dél-amerikaiak voltak, s lelkesen meséltek az ottani életről és adtak tippeket. Advent első vasárnapja és az első gyertya a hotel bárjában ért utol minket. Nem kellett több 1-2 sörnél s caipirinhjánál, hogy teljes kimerültségünkben nyugtalan álomba ringjunk.
Eltelt az utolsó 24 óránk. A reptérre menet elképzelni sem tudtam milyen lesz. Csendben potyogtak a könnyeim a buszon ülve és szorítva a kezét és a jövőről kérdezgettem. Én kétségbeesett buta kis liba. Majd alakítjuk. A reptéren csendben, mellettem húzta a bőröndjét, én egyenes, büszke háttal tettem ugyanezt az egyenruhámban. S elérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol én a mozgólépcsőn fel, Ő balra kellett, hogy menjen. Mint egy lassított felvétel úgy rémlik az a kacsintás, amit Tőle kaptam. Arcom elpirult, majd egy nagy mosollyal és egy Vigyázz Magadrával elváltak útjaink. Kollégáimat követve vonultam a reptéren, fájdalomtól eltorzult arcomra mosolyt erőltetve és elharapva a könnyeimet, olyan erővel szorítva bőröndjeimet, hogy körmeim nyoma még órákon át ott pompázott a tenyereim alján. Szívemet jégcsapok szurkálták és csak arra voltam képes, hogy magamban mantrázzam a Minden rendben van varázsigét. Pontosan nem is emlékszem a briefingre, vagy hogy hogyan jutottam fel a gépre, s hogy mi történt a 14 órás út alatt, vissza ide a sivatag peremére egyre távolodva, elengedve Őt.
Most pedig az van, amitől féltem. Mozdulatlanság, lefagyott aura, vegetáció, egyedüllét, zavarodottság, ambivalencia az ambivalenciában. Kérdések vulkánja. Mi az ami ebből igaz volt? Őszinte volt-e? Mit mondhatott másnak? Dermedtségemen most az érzéseim és lelkem forradalma igyekszik változtatni. A semmittevés delíriumában a nappalok és éjszakák észrevétlenül pörögnek el mellettem. Csupán várom, hogy a pillanatok egymást érintve elmúljanak. Alig merek mozogni. Mert az még fáj. Bárhová nézek ott van. Megtalálom Őt a keresztrejtvénybe írt csálé G betűjében, a lepedőn pihenő ébenfekete hajszálában, a lúdtalpas lábnyomában az erkély homokjában, az ágy mellé, földre száműzött zöld törölközőben, a hűtőben heverő befejezetlen sajttálban, a falra ragasztott világtérkép minden csücskében és a cigarettacsikkjeiben.
De rendben van ez így. Örök álmodók vagyunk, örök mozgásban, vihar előtti csendben s viharban is vagy utána. Minden pillanatban kezdődik valami csodás. Minden mindegy én is és Te is, Istenek vagyunk, s csak emlékeznünk kell, az út már rémlik, nem hiábavaló a távolság. Azért megyünk el, hogy visszatérhessünk, legyen az bármilyen formában. Megbocsátás és szeretet fény. Boldogság pillangók belélegzése. Tapasztalat és változás. A reptéri mosolyom paradoxona. Nevetés és ölelés. Megtalálás és elengedés, Orion-öv és őserdő.
Ott vagyok s Te itt vagy.