Cebu és Clark

Most van időm. Olyan dolgokra, amikre eddig azt hittem nem volt. Olyan valótlannak tűnik ez a mostani helyzet, hogy rengeteg új gondolatot hozott felszínre. Többekközött azt is, hogy illene lenne megörökítenem a jelenlegi helyzetet...mert történelmi.
Na de nem szeretnék az időben ugrálni sem, s annyi olyan helyen jártam, annyi csodás dolgot láttam azóta, mióta nem írtam, mióta rákentem az időre, hogy nekem olyan nincs, hogy most igazán itt az alkalom arra, hogy ismét meséljek.

Tavaly november óta nem írtam egy szót sem arról merre járok éppen a világban. Vagy ha írtam is, akkor is körülölelte jegyzetemet valami túl idilli gejl. Nem arról szólt, amiről szokott. Valljuk be az én blogom - nem boldog blog és kész. Ez van. Nem tudok, csak a balansz megszeppenéséről, a fájdalom mélységéről vagy a pillanatnyi öröm eufóriájáról írni rendesen. A hosszantartó, kitartó harmónia, a boldogság, a szeretve és a szeretetben levés olyan módon, ahogy mindig is áhíttottam - mint téma valahogy nem az én műfajom. Sokszor megcsapott annak a szele, hogy abbahagyom az írást, hogy ennek az egész 10 éves történetnek igazán szép véget sikerült kovácsolnom, és hogy ennek így van jó vége. De nem megy. Imádom, mikor elsodor valami teljesen vad, szürreális kép, amit kifejeznék, körülírnék, átélnék többször...azonban gyakorlás híján, ez sokszor csak meg nem írt novella lesz valahol a fejemben, az univerzum könyvespolcán. Az ember rendkívül el tud kényelmesdni. Magamraöltöttem az immunisság unalmas-szürke köppenyét is. Mintha egy-egy utazás már valami megszokott kötelező légyott lenne. Magam tervezem a layovereimet, nehogy véletlenül valakire is számítani kelljen. Inkább vagyok egyedül sokszor, minthogy ugyanazokat a diskurzusokat folytassam milliomodszorra, vagy előtörjön belőlem az ítélkezés borzas gonoszsága, vagy érezzem magam teljesen hiábavalónak.
Najó, az utak nem mindegyike ilyen.
Ahogy tavalyelőtt novemberben a fülöp-szigetek-i multiszektorom sem volt teljesen hatástalan.
Cebu. Talán 2 óra alvás után, a hajnal teljes sötátségében kellett felkelnünk ahhoz, hogy a városból kikecmeregve a Kawasan vízesés közelébe érjünk. Egy útmenti bódénál álltunk meg, ahol a védőfelszereléseinket magunkra ölthettük, majd hármasával felpréselődve, ócska simson motorokon száguldva vitték le kis csapatunkat ahhoz a ponthoz, ahonnan a canyoning indult. A nap felkelőben volt, a hűvös pára átcsapott meleg izzadságba az arcomon.
A Matutinao folyó művét látva, a kőkemény sziklákba vájt kanyonokat, meredek szirteket, a folyó türkisz átlátszóságát megcsodálva egészen megborzongtam. Ahogy lenéztem láttam a lábam a kristálytiszta jéghideg vízben, éreztem ahogy a tompára csiszolt kavicsok masszírozzák a talpam okozva ezzel csiklandos libabőrt egészen a combomig. Ahogy egyre felfelé haladt a tekintetem, láttam a masszív sziklákak, éles barázdáikkal, tekintélyt követelő magasságukkal, s láttam a rajtuk megpihent élénkzöld növényeket, ahogy kalandot keresve nyújtózkodnak fel vagy alá, némelyik egészen a víz szintjéig vagy a sötétkék égig. Az esőerdő közepén, a természet vad és egyben szelíd bölcsőjében sétáltam térdig a vízben vagy éppen úszva barlangokban, ugrálva több tíz méterről lekűzdve félelmemet vagy csak lebegtem a felszínen és élveztem ahogy a néha megeredő eső cseppjei ellepik arcom minden pontját. Hallgatva a közeli  vízesések zaját és nesztelenül venni a friss legevőt szimplán olyan élményt adott, amit sosem fogok elfelejteni. Az adrenalin és a béke ritmikus egymásutánját megélve, teljes elégedettséggel indultam a fülöp-szigeteki Las Vegas-ba, a romlott városba, Clarkba avagy Angeles City-be.

Nem volt más tervem csupán kipihenni az előző napi túrát, azonban egy diszkrét vacsora közben a hotelben - ahol ingyenes volt a sör és a bor - eldöntöttük, hogy nekivágunk Angeles híres - hírhedt éjszakájának.  Ahogy kitettük a lábunkat a taxiból, a Fields avenue dealerei egyből ránkvetették magunkat és óvszert, vacak drogot, cigarettát vagy éppen különböző szexuális segédeszközöket akartak ránk sózni. A sétálóutca tele volt emberekkel akikről nem feltátlenül lehetett megállapítani, hogy férfiak-e vagy nők. Egy nyitott sörözőben kötöttünk ki, ahol gyorsan magunkba vertünk még néhány Red Horse-t, hogy hatásosabban megszokjuk ezt a végtelenül absztrakt környezetet, ahol egyik asztalnál fiatal filippin lányok kéjelegnek kopaszodó, kövér angol vagy ausztrál perverzekkel, vagy éppen tökéletes testű, gyönyörűen kisminkelt lányok árulják magukat, akikről általában később kiderül, hogy férfiak.

A nagy emberáradatban, és a már kellőképpen kábult állapotban úgy döntöttünk, hogy betérünk a környék legelegánsabbnak és leghíresebbnek titulált szórakozóhelyére, a High Society-be. A sor hosszan kígyózott a hely előtt, azonban látva, hogy európaiak vagyunk, velünk kivételt téve körülbelül 2 perc alatt bejutottunk Angeles city fertőjének epicentrumába.
A nap már jócskán csiklandozta a horizontot, mikor kirúgtak minket a helyről. Gyerekek jöttek oda hozzánk kondulni, s a zsebembe belegyűrt 100 pesokat - amiket a High Society-ben sikerült megszereznem, ahogy minden órában szélgéppel fújtak a tánctérre megannyi 100-ast - adtam oda a kis koldusoknak. Elég nagy volt a kontraszt ahhoz, hogy megint egy kicsit elkezdjek haragudni a világra. A hotelbe taxival sikerült visszajutnunk, üvöltve az AC/DC Thunderstruck c számát, leengedett ablakokkal, a biztonsági őrökkel és rendőrökkel felügyelt szállodabejárat előtt. Nem emlékszem, miként jutottam fel a szobámba, de arra a fejfájásra még mindig, amit a 12 óra alvás után éreztem.