Peru 2. rész

2019 március 22. Arequipa, Peru
A tíz órás buszút a semmi közepén a körülményekhez mérten nem volt kibírhatatlan. A kivilágítatlan út vadregényességéről csak a megannyi kanyar, bedugult és kidugult fül engedett következtetni. A nap már fel-fel kacsintott mikor megérkeztünk Arequipába, a fehér városba. Fáradt lehelletünk még látszódott a hűvös reggeli éterben miközben igyekeztünk megtalálni a történelmi városrészben foglalt szobánkat. Örömmel vettem tudomásul, hogy a hotelszobánk az eddigi legkellemesebbnek bizonyult, tökéletes kilátással a városra mindig hűen vigyázó Misti vulkánra.

Rövid pihenő után rögtön nyakunkbavéve a várost a főtérre igyekeztünk, aminek nem meglepő módon Plaza de Armas a neve - ahogy valószínű minden kisebb-nagyobb perui város főterének egyaránt. Körülötte megannyi sürgő-forgó emberkavalkád, üzlet, szuvenírbolt és a fehéren ragyogó spanyol gyarmati időket felelevenítő épületek sora. Az 1835-1883-ig Peru fővárosaként nyilvántartott hely ma gazdasági és ipari központja a dél-perui térségnek, kultúrális csomópont, melynek végtelen romantikája a sok macskaköves utcában, a pisco sour ízében és a Misti havas, még éjszaka is világító csúcsában rejlik. A Plaza de Armas egyik élelmiszerboltjában lehetett kokalevelet kapni, amit nagy lelkesedéssel kezdtem el rágcsálni. A hatása talán csak annyi, hogy kellmesen zsibbadtá teszi a szájunk belső részét, illetve helyiek szerint az oxigénellátást növeli az agyban, ami Peru több részén a magas fennsíkok miatt igen hasznos. Ezen a tájon semmiféle magaslati betegségünk nem volt, lehet csupán azért, mert a szimulált kabinnyomás és oxigénellátás a repülőgépek esetében is olyan 1000-2000 méteres levegősűrűséget biztosít. Ezért van az, hogy egy-egy hosszabb út után egy pohár sör hatása például felér körülbelül 3 poháréval.

A katedrális oldalában lévő tetőteraszon, mely bárként üzemelt ki is próbáltuk, milyen egy pohár Arequipeña, miközben tökéletes rálátásunk nyílt a belváros alacsony épületeire és a vuklánra. Egy hosszú séta után a Chili folyó mentén, egy helyi által ajánlott étterembe tértünk be, a La Nueva Palominoba. Rögtön egy rikító zöldes-sárga Inka Colával kezdtem, majd andalúz másikfelemet kérdeztem az étlapról, melyből egyetlen szót sem értettem a cerveza-n kívül. Meglepetésemre ő sem. Minden valószínűséggel kecsua és ajmara nyelvvel összekevert spanyol szavakat használtak az ételek elnevezésekor. Zsákbamacskát játszva igyekeztünk olyan ételt választani, aminek jó volt a hangzása. Az adagok émelyítően nagynak de európai szájnak nem túl ízletesnek bizonyultak.
Egy ujabb séta után meglátogattuk a Katedrális múzeumát és tetőteraszát, de az este egészen hamar kedzett ránkhűvösödni. Egy pisco bárban húztuk meg magunkat, míg a Nazcában megismert hongkongi srácra vártunk, hogy kipróbálhassuk a város egyik legjobb éttermét. A Zig Zag nevű helyen ettem életemben először alpakát és ittam tannat szőlőfajtából bort. Felejthetetlen kulináris élményt nyújtott, zseniális társasággal ebben a csodaszép városban.

Másnap reggel egy helyes, belvárosi pékségben ittuk meg a kávénkat, hogy utána a szomszédos Santa Catalina kolostórban sétálgassunk a végtelen vidám színekre festett falak között. Labirintusszerű kis utcácskákról nyíltak szobák, imahelyek vagy éppen szökőkutattal tarkított belsőkertek. Az 1579-ben épült kolostor a tehetős spanyol családok lányainak adott otthont, több szolgálólánnyal, gazdagon berendezett szobákkal ahol első időkben inkább volt jellemző a hedonizmus és a teljes jóllét, mint a mártíromság. Majd IX. Pius pápa elrendelte a kolostor rendeltetésszerű működését, így a 17. századi időktől egészen az 1958-as és 1960-as pusztító földrengésig szigorúan zajlott az élet a falak mögött. A felújítást követően inkább turizmusból, mint adományokból tartja fent magát a kolostor, noha még mindig él néhány apáca egy teljesen elkerített részén ennek a 20 ezer négyzetméteren elterülő komplexumnak.

Nagy sétát tettünk a gyönyörű, fehér vulkanikus kövekből épített házak között egészen a piacig. A nagy forgatag között kincsekre lehetett találni egy-egy alpaka bundájából készített pulóver vagy perui népi díszekkel hímzett táska formájában. Egy friss gyümölcskoktél után ismét a történelmi városrész egyik bárjában ittuk a napi kötelező pisco sour-unkat, tökéletes befejezéseként az arequipában töltött 2 napunknak.
2019 március 24. Puno, Titicaca-tó, Peru
Arequipából hajnalok hajnalán, még sötétben indultunk egészen Juliacaig. 3000 méter felett kezdtük érezni, hogy a ledöntött háttámlánból a buszon nehezebb a feltápászkodás. Az 5 órás út vége felé már ezzel szórakoztunk vidáman, valószínű hatásaként az oxigénhiánynak is. Az utat megszakítottuk egy kis kitérővel a Mirador Lagunillas, vagyis a Lagunillas tó kilátájónál, melynek magassága pontosan 4444 méter, vagyis 14580 láb volt. Csak úgy mondom, hogy egyes repülőgépek oxigénmaszkjai 14 ezer láb kabinmagasság esetében már automatikusan kipotyognak a plafonból...

A kilátónál kokalevelet rágcsáló, népviseletbe öltözött asszonyok árulták portékáikat, szép nyakláncokat, fülbevalókat, pulóvereket, takarókat. A levegő olyan ritka volt, hogy nehéznek éreztem leguggolni, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Az időjárás is egészen megtévesztően viselkedett, hiszen nem igazán tudtam eldönteni, hogy meleg van vagy hűvös. A hűs levegőt teljesen megbolondították a közeli nap égető sugarai, még a sűrű felhőkön keresztül is teljesen leégett az arcunk. Juliaca és Puno közötti fél órás utat egy kisbuszban tettük meg mely egészen a szállásunkig vitt. Már aznap délutánra lefoglaltunk egy 2-3 órás túrát a Titicaca-tavon. Voltak ottalvós vagy egész napos csomagok is, amit utólag visszagondolva jó döntés volt nem igénybevenni. Egy kiadós eső után indultunk neki a túrának.

Egy kis hajó vitt minket a híres Uros úszó-szigetekig, melyet elviekben még mindig a jellegzetesen pufi uros indiánok lakják. Az úszó-szigetek jellegzetessége, hogy alapját a tavon növő nádból s annak györekéből szövik. Az áporodottság miatt azonban sokszor szétesik az alap, így azt minden évben cserélni kell. A nem igazán egészséges környezet miatt sokan már Puno városában laknak, s csupán a turisták kedvéért imitálják a régi uros indiánok életét. S nem is olyan rosszul, hiszen a rövid performansz után, melyben bemutatták miként készítik a szigetek alapján, hogy étkeznek, mivel foglalatoskodnak napközben, megmutatták a kis kuckóikat, ahol kézzel készült kis figurákat árultak, horribilis árakon. Természetesen annyira profik, hogy mi sem mentünk el üres kézzel.
Csak a visszafelé úton realizáltuk mennyire le lettünk húzva. Persze végeredményben ezzel nincs is probléma, hiszen ha valamilyen formában hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy ezek az emberek képesek legyenek fenntartani hagyományaikat, megőrizzék gyökereiket, akkor az már önmagában megérte. Az estét egy helyi család éttermében töltöttük, ahol tipikus punoi népzenét játszott egy zenekar. Ezt a hangzást kicsi koromban hallottam először, miután szüleim hazajöttek perui útjukról.