Amerikában jártunk - Útinapló 1. rész (San Francisco)

Az, hogy volt lehetőségem a bakancslistámon rangos helyen lévő amerikai road tripre elmenni, nagyon sok, véletlen dolognak köszönhető. Például annak, hogy több mint 7 éve nagyon kitartóan ragaszkodtam a céljaimhoz. Bár ez mondjuk kevésbé véletlen, mint az, hogy tavaly beütött a pandémia, s ezáltal 6 év után elveszítettem az álommunkám. Az utóbbi esemény nélkül például nagy valószínűséggel nem lett volna se időm, se kényszerem arra, hogy a határidő lejárta előtt felhasználjam a légitársaság által biztosított, megmaradt jegyeimet. Nem hangzik ugyan rosszul, hogy tulajdonképpen a térképre csak rá kellett böknöm, kiválasztva a legizgalmasabb desztinációt, azonban ez pandémia idején elég nagy fejtöréshez vezetett, hiszen a fél világ "zárva" van. Szóval végigvettük a listánkon szereplő helyeket, és A, B meg C tervet készítettünk. Egyik sem volt rosszabb vagy jobb a másiknál. Különbözőek voltak. C tervként természetesen olyan ország szerepelt, amiről biztonsan tudtuk, hogy fogad turistákat. 

Sok időt töltöttem böngészve az amerikai államok különböző szabályait, beutazási korlátozásokat, karantén információkat, azonban egyik hivatalos honlap sem közölte egyértelműen, milyen feltételekkel utazhatunk turistakénk, Európai Uniós de különböző útlevéllel s rezidens vízumokkal, beoltva s beoltatlanul. Szóval úgy indultunk neki a nagyvilágba, bepakolva téli-nyári felszerelést, hogy fogalmunk sem volt, hogy valójában hol fogunk kikötni.  

Meg kell említenem itt, hogy a szentimentalizmusom lelkesen végigkísért az út első percétől, egészen a Dubaiban való landolás pillanatáig. Útjaim során mindig szerettem volna, ha azokat az élményeket, melyeket átélek, családom, barátaim, ismerőseim is átélhessék egyszer. Az életem persze kívülről a cabin crew-s utazásaim során irígylésreméltónak tűnhetett, - bár aki követte a blogomat pontosan tisztában van azzal, hogy nem minden volt olyan tündöklő, mint ahogy gondolni lehetett a képek alapján - ahogy a 21. századi cyber törvényszerűség, a szociális média inverzitásáról szóló megannyi társadalom-pszichológiai tanulmány ezt tökéletesen alá is támasztja. Azonban belegondolva, hogy egy ilyen elképesztő terhes év után - szorongással és félelemmel karöltve, barátok, családtagok elvesztése után, kiélesedett feszült helyzetekkel magunk mögött, bizalmatlansággal és megannyi kérdőjellel a fejünkben - volt lehetőségem egy olyan utat megtenni, ami kicsi korom óta álmom volt. Kiváltságosnak érzem magam még akkor is, ha ennek az imádott munkám elvesztése volt az ára. És itt és most kívánom mindenkinek, akihez eljut ez a blog sorozat, hogy legyen lehetősége megcsodálni azokat a fantasztikumokat, melyekben nekünk volt részünk a road trip 23 napja során. 

16 órás utunk San Franciscoba nagyon kényelmesen telt - legalábbis számomra biztosan. Olyan férfi van mellettem, aki képes volt felajánlani a helyét first classon, míg ő economy-n élvezte a üres, 4 férőhelyes sort, ahol tudott kicsit aludni az út alatt. Szokás szerint olyan luxusban és kényeztetésben volt részem, hogy fel sem tűnt a hosszú repülési idő. Boldogan maradtam volna még a visszaútra is... 

Amiben biztosak voltunk, hogy egy maximum 3 napos negatív PCR tesztre van szükségünk, hogy beléphessünk az államok területére. Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat rögtön a gép ajtajánál ellenőrizték is, majd kérdés nélkül továbbengedtek az útlevélellenőrzéshez. Megmondom őszintén nem gondoltam, hogy ennyire simán beengednek minket. Bár az elmúlt 6 évben nagyon sokszor jártam az USA-ban, s hozzászoktam a random furcsa kérdésekhez, ám ez esetben a szokásos -mennyi USD van nálünk, miért jöttünk, mi a kapcsolat közöttünk (itt kicsit elakadtunk...:)), mit dolgozunk, hol lakunk vagy hogy mikor hagyjuk el az országot - témák után érdeklődtek. A covidról szó sem esett. Megdöbbentő.

Egy Chevrolet Malibu-t béreltünk. Nem, nem lehajthatós tetejű Ford Mustang-ot, pedig én arra nagyon vágytam, de a mi esetünkben inkább a praktikumra fókuszáltunk, hiszen tudtuk: napokat fogunk az úton tölteni. Szóval nem volt mindegy a kényelem - nem vagyunk már 20 évesek na.

Egy éjszakát San Francisco Fisherman's Wharf nevű kikötő negyedében töltöttük közel a híres Pier 39-hez. A motel ugyan jó helyen volt, de ilyen redvát régen láttam szálláshelyen. Még szerencse, hogy vittem magammal a szokásos fertőtlenítő kendő csomagomat (az utazás végére elfogyott a pakk), és jetlag ide vagy oda, kipucoltam a fürdőszobát - talán én voltam évek óta az első. Nehány órás séta a hűvös frisco-i huzatban és egy clam chowder után a fáradtság teljesen átvette az uralmat. Olyan elgyötört voltam, hogy reklamálni sem volt erőm a mellettünk lévő szobában bömbölő hangos zene miatt. Másnap kora reggel ébredtünk, az időeltolódás trükkösen dolgozott a szervezetünkben. Nem is értettem mi ütött belém, hiszen ilyenkor már nagyban a tarkómon szoktam pörögni, bármilyen messze is legyen az a layover. Elszoktam volna? Vagy tényleg ennyire durván nyomtam a 6 évet, hogy észre sem vettem, hogy nem alszom? Kávéval a kezünkben felkerekedtünk és elsétáltunk egészen a kanyargós Lombard street-hez, majd a Telegrapth dombon lévő Coit toronyhoz, ahonnan csodaszép látvány nyílt az öbölre.

Az utunk aznap egyébként észak-keletre, a Napa völgybe vezetett, Kalifornia híres bortermelő vidékének helyszínére. Csakhogy előtte elkocsikáztunk San Fran Painted Lady-jeihez. A híresen színes házsor 1892-1896-ig épült Viktoriánus illetve Edward-korabeli stílusban. Az idők során ezek az egymás mellett sorakozó házak a város kedves jelképeivé avanzsáltak, reprezentálva ezzel frisco legnépszerűbb építészeti stílusát a századfordulón. 

Néhány perc autóútra pedig a Twin Peaks-ről kacsintottunk le a hatalmas metropliszra. Valamiért mindig vonzott ez a hely, lehet, hogy csak a neve miatt és a hozzákapcsolódó rejtélyes sorozat miatt (ami amúgy nem is San Franciscoban, hanem egy fiktív városban, Twin Peaks-ben játszódik Washington államban), de valahogy mindig ködöt, hideget és misztikumot rendeltem a Twin Peak-hez. Ebből csak hideget kaptunk és egy teljes panorámát a belvárosról és a kikötőről.  Két évvel ezelőtt megkíséreltem elbiciklizni ide, de nem számoltam a dimbes-dombos frisco-i utakkal, így félidőben, hiperventillálva, vízért könyörögve feladtam. Most nem akartam kihagyni, hiszen "ki tudja, mikor jövünk legközelebb".  

...Folytatása következik: "Amerikában jártunk - útinapló 10 részben. 2. rész (Napa Valley és Lake Tahoe)