Amerikában jártunk - Útinapló 4. rész (Death Valley és Zion Nemzeti Park)

Előző rész itt. 

600 km-el arrébb, mintha egy féreglyukon keresztül átcsúsztunk volna a nagy fák univerzumából a sivárság, élettelenség bolygójára. Utunk a Halál Völgyébe teljesen filmszerű élmény volt. Visaliától, a Sierra Nevada déli csücskét megkerülve autóztunk át a Mojave sivatag nyugati kietlenségén, az egészen szúrósnak és mérgesnek tűnő kaktuszok és a gyerekcipőben járó tornádók által felkapott ördögszekerek tánca között. A környék tele van légi-bázissal, repülőgép temetővel és NASA kutatóközponttal. Ahogy haladtunk észak felé a híres és enigmatikus 51-es körzethez is közelebb kerültünk. Az UFO-k szempontjából azt hiszem teljesen érthető, ha ezen a környéken landolnak, hiszen annyira hatalmas a terület, hogy csupán elvétve lehet emberrel találkozni. Nekünk is órákba telt, míg egy-egy autó szembejött velünk. 

A 127-es útra kanyarodva egy Baker nevezetű kisvárosban még megtankoltunk, így üzemanyaggal és elegendő vízzel léptünk be az üres utak és a kongó lakatlanság övezetébe. A Kalifornia-Nevada határvonal nevadai felén, egy Pahrump nevezetű végtelenül furcsa,  úgynevezett önálló önkormányzattal nem rendelkező városban szálltunk meg. Autonóm városrészekről már hallottam Európában (mint például a koppenhágai Christiania), ám ezek a városok valahol a "normális" és a teljes autonómia között szerepelnek. Lényegét tekintve önkormányzat és bürokrácia híjján jóval kevesebb adót kell fizetni, sokkal szabadabban lehet élni, építkezni és üzletbe fogni, ugyanis nem kell megfelelni az ökormányzatok által kreált szigorú helyi törvényeknek. Ezek a városok javarészt természethez közeli, kietlen, kevés lakóval rendelkező területeken jönnek létre. Ez így teljesen idillikus is lenne, ha nem kellene az adófizetés hiányából fakadó életvitelbeli veszteségekkel számolni. Ilyen például az utak elhanyagoltsága, a rossz TV és Internet elérhetőség, kórház, rendőrség vagy tűzoltóság nemléte és maga az élet parkok, mozi, kulturális programok vagy szórakozóhelyek nélkül. Az egyetlen főutcát néhány motel, gyorsétkezde, ital- és élelmiszerbolt, egy benzinkút, egy kaszinó és két bordélyház övezi. A távolban befejezetlen házak, farmok, hajóalkatrészt és tüzijátékot tároló raktárak mosódnak el a délibábban. 

Annak idején a Paiute indián törzs lakta terület volt, s neve, eredetileg Pah-Rimpi, "víz-követ" jelent a terület alatt található források után. A lucernán és a gyapoton kívül nem sok más terem meg ezen a terméketlen földön, ám a népszerűségét nem is ezzel, inkább Las Vegas közelségével és trükkös ingatlanspekulációival szerezte. Tulajdonképpen megtaláltam azt a helyet a világon, ahol valószínűleg képtelen lennék több mint egy hetet eltölteni. Síri csendes éjszakánk után hajnali fél5-kor keltünk, hogy megcsodálhassuk a Zabriskie pontról, ahogy a Halál Völgye a mély sötétségből feltámad napfelkeltekor. Ezeken a helyeken nincsen közvilágítás, így a másfél óra éjszínű utat csak a mögöttünk derengő hajnal fényei sejlették. Ilyen érzés keríthetne hatalmába miután kihal a Föld. A csend, a fények, az ijesztő nyugalomba forduló végtelen utak. A Zabriskie ponton állva a völgy és a másik oldalon magasodó hegyek látványa tárult elénk szürkén, homályosan, míg a pikadat első aranyló színei meg nem jelentek a hegyek csúcsain, közeledve egyre felénk a völgyön át, ahogy magasabbra ért a Nap. 

A szél felkerekedett, a hűvös levegőt felváltotta a meleg szárazság és a tájkép, mintha álruhát váltott volna, teljesen megváltozott. Az itt lakó dombokat, s azoknak bordázatát az eső alkotta hullámossá. A völgyben nagyon ritkán esik, azonban ha előfordul, akkor nagy mennyiségben. A kemény, száraz iszapkő, növényzet hiányában nem képes elnyelni a hirtelen lehullot esőt, ami aztán megpuhítva a felszínt patakokban, barázdákat vájva találja meg útját a völgy tövéig, okozva ezzel durva áradásokat, majd a természet gyors újjászületését s halálát. Azt gondolnánk, hogy ez a környezet halálra van ítélve, pedig csak pulzál. A völgyben nem csak rengetek vadvirágfaj vagy cserje képes életre kelni, de a hiúz, a vadjuh vagy különböző gyíkok mellett még saját, csak itt élő halfaja is van, a pupfish. Napfelkelte után a Dante kilátóhoz vezettünk el, ami 1700 méteren magasodik meredeken a széles szurdok fölé s nevét a nem messze található bányatársaságtól kapta Dante Isteni színjátéka után, miszerint a kilátás olyan, mintha a mennyből néznénk le a purgatóriumra. Azt hiszem ebben lehet valami. Nem kell megerőltetnem magam, hogy a látványról az örök nihillre, a semmire, az eternális és változatlan időre asszociáljak s a lehetséges szenvedés általi megváltásra. Bár nem mindig volt ez így. A Halál Völgye györekes és csodálatos változásokon ment keresztül évmilliárdok során. Egykor vulkanikus hegyláncok álltak a helyén, majd a tenger öntötte el, ami később a teljesen szétrepedezett törésvonal mentén eltűnt. Volt itt trópusi partvonal, aztán gleccser, de a Csendes óceán is beköszönt néhány millió évre. A jelenlegi külleme már 10 ezer éve így fest. Közvetlenül ezelőtt pedig a Manly tó vize fedte a völgyet, mely elpárologva maga után hagyta a Badwater medencében a sót.

A Dante kilátótól visszakocsikáztunk északra, nagy kerülőt téve, hogy lejussunk a völgybe, s megcsodáljuk Észak-Amerika legmélyebb pontját, a Badwater 86 méteres tengerszint alatti sós mirákulumát, mely igen közel, pontosan 136 km-re van Mount Whitney-től a legmagasabb ponttól. Néha egy kis, forrás által táplált tó alakul ki ezen a területen, nagyon rossz minőségű (innen is a neve) vízzel, s a mikroszkópikus Badwater-csigával, azonban hamar el is párolog az őrjítő szárazság miatt. Ahogy kiszáltunk az autóból megcsapott az elképesztő meleg. De ez más meleg volt, mint amit Dubaiban megszokhattam. Ez gyilkos száraz volt. Ahogy beléptünk a medencébe a nedves sókristályok recegni kezdett a talpunk alatt, s a cipőnk egyre nehezedett alattunk a felhalmozott sóréteg miatt. Olyan hatalmas a terület, hogy mi csak sétáltunk és sétáltunk, de úgy éreztük sosem érnénk el a szembelévő hegyek alját, csupán a délibábos káprázat hozhatta azokat közelebb. Egy percig nem állnék vitába a völgy elnevezésével kapcsolatban, mely az aranyláz idején egy ismeretlen bevándorló csoporttól ragadt rá, akik eltévedve, két hónapon át bolyongtak a völgyben, kiutat keresve a meredek hegyeken keresztül. Amint megtalálták a helyes útvonalat, egyikük még utoljára visszafordult a völgy felé, s így szólt: Goodbye death valley. 

A perzselő hőségben indultunk vissza Pahrump városába a Jubilee hágón keresztül. A nap, a forróság és az eddigi élmények, kirándulások pihenésre késztettek bennünket, így úgy döntöttünk megbújunk a sötét motelszobánkban Jóbarátok-maratont nézve, kínai gyorskajával és pár doboz sörrel.  

Másnap, mondhatni kipihenten szeltük át az országutat Las Vegas közepén, de nem álltunk meg egészen egy kis városig, Utah állam dél-nyugati részén heverésző Hurricane-ig . A 3 órás út alatt 3 állam kis csücskeit érintettünk, s a 15-ös útnak csak kicsiny részét ahhoz képest, hogy egészen Los Angelestől a Montana - Alberta (Kanada) határig vezet.

A városka nem sok másról, mint a Zion Nemzeti Park szomszédságáról lehet híres, mást nem igazán véltünk túl érdekesnek ezen a helyen. Kerestünk egy BBQ éttermet (Lonny boy's), aminek egészen jó értékelése van a Google-n s a kommentek között az is, szerepel, hogy "van alkohol". Ekkor kezdett gyanússá válni a miértje az itteni mogorvaságnak, amivel a motel recepcióján is találkoztunk. Ugyanis Utah úgynevezett "dry state", ami inkább régebben volt jellemző, manapság már sokkal megengedőbbek az alkohollal kapcsolatban. Mikor kértünk egy-egy pohár sört a vacsoránk mellé a fiatal pincérlány teljesen zavarbajött, majd miután elkérte az ID-nkat, rögtön biztosított mindenket arról, hogy látszik, hogy nem idevalósiak vagyunk. Ahogy falatoztunk és élveztük a szinte szénsavmentes sört, muszáj volt észrevennem, hogy az emberek itt nem szocializálódnak. Ide enni jönnek vagy inni egy kólát, de véletlenül sem beszélgetni vagy eltölteni kellemesen az időt a családdal vagy barátokkal. Valószínű azzal a 2 órával, amíg mi csendesen megvacsoráztunk és beszélgettünk rekordot döntöttünk az ott töltött idő tekintetében. Ekkor kezdtünk el utánaolvasni Utah államnak s törvényeinek. Az állam több mint a fele az LDS Egyházhoz (nem, nem LSD!) tartozik, másnéven őket hívják mormonoknak, ám az ehhez a felekezethez nem tartoző embereknek is 99%-a biztos, hogy valamelyik kisebb hitközösségnek tagja. Az LDS egyház megalapítójának feje, Joseph Smith meggyilkolása után, 1844-ben Brigham Young vette át a mormonok vezetését, s Illinois-tól egészen a mostani Salt Lake City-ig vándoroltak olyan területet kutatva, ahol szabadon, mindenféle háborgatás nélkül tudták gyakorolni vallásukat. A mindennapi életet, a kultúrát, de még a politikát is kritikusan befolyásolja az egyház, bár a '90-es évektől, mondjuk úgy: a világi szemléletet is elfogadják. Tulajdonképpen Utah egész 19. századi történelmét a mormon vallásalapítók és hirdetők alakították, valószínűleg a mai napig, alkotva ezzel egészen furcsa törvényeket. Ilyen például, hogy mindennap kötelező tejet inni, azonban ez nem lehet rossz minőségű*, vagy hogy nem szabad a földön szexelni. (Itt megjegyezném, hogy sírva röhögtem, ahogy elképzeltem egy mormon párt, akik a földön paráználkodva, alacsony zsírtartalmú tejet szürcsölve megszegik az állami törvények legalább kér paragrafusát.) Természetesen törvénybe van iktatva az is, hogy nem szabad atomkatasztrófát okozni, de ha esetleg okoznál, akkor a nagy ijedelmet sem tudod lecsillapítani pár üveggel, mert 2 liter sörnél több nem lehet nálad. Ha ez nem lenne elég, a gyerekeid télen nem hógolyózhatnak (te sem), és nem is bicajozhatnak úgy, hogy mindkét kezüket szabadon engedik. Táncolni nyilvánosan tilos, és a hegedűdet sem cipelheted az utcán papírzacsiban. Viccet félretéve (ezek amúgy halálosan komoly törvények), nem szívesen lennék nő Utah-ban, ugyanis minden törvénybeütköző hibámért a férjem lenne felelős (ezen érdemes elgondolkozni, hogy mennyire lehet ott egy nőnek szabad gondolata, vagy hogy férje mennyire "bűnteti" meg egy-egy botlásáért) és még csak nem is káromkodhatnék - nem mintha nagyon szoktam volna. A poligámiát tiltó törvényt is csak azért vezették be 1896-ban, mert Utah, államá akart avanzsálni s annak feltétele volt a többnejűség hivatalos korlátozása.  

Reggel indultunk a fél órára lévő Zion Nemzeti Park-ba, ahova kissé bonyolult volt a shuttle-buszjegy foglalás előző este. Zionban egészen komolyan veszik a terület természeti kincseinek és levegője tisztaságának fenntartását, így a legkeresettebb helyszínek között hybrid buszok közlekednek. Erre pedig szinte lehetetlen egy nappal a látogatás előtt helyet találni. Mi sem így tettünk volna, ha tudtuk, hogy Zion is a látnivalóink között szerepel majd, de csupán Pahrumban találtuk ki ezt a kis kitérőt, időben bővelkedve. Az már bizonyos, hogy jó döntés volt. Az út mentén takaros falvak és vadregényes, élénkzöld növényzettel borított vörös sziklák sorakoztak, a távolban csúcsosodó hegyek pedig meredeken álltak vigyázban. Zion mindig misztikusan csengett a fülemben, talán bibliai jelentése miatt, mindig valami titkot rendeltem hozzá, valami megfoghatatlant. Zion (Sion) eredetileg Jeruzsálem legszentebb, egyben legmagasabb pontja míg az Újszövetségben magát az üdvösséget, a Mennyországot jelenti. Nevét, a kanyont újrafelfedező mormonok adták ennek a helynek, melynek szövegkörnyezettől függően több jelnetése lehet az LDS szerint. Ilyen páldául maga Jeruzsálem, vagy a megváltó eljövetelének jövőbeli helyszíne, Új-Jeruzsálem, mely a hit szerint Missouri-ban lesz. De utalhat tiszta szívű emberre, vagy akár egész Amerikára. Ahogy elindult velünk a busz, a misztikus érzés egy percre sem hagyott egyedül, utunk során megcsodáltuk a Pátriárkák bírósága (Court of the Patriarchs) csúcsait, melyeknek neve Ábrahám, Izsák és Jákob. 

A Virgin folyó mentén felénk ágaskodó hegyek kolosszális monstrumok, s legcsodálatosabbjaik egyike az Angyalok leszállópályája (Angel's landing) melyet a folyó büszkén kerül meg egy hatalmas fordulatban. A kanyonok körül olyan ívben s olyan hirtelen emelkedik ki ez a szikla, egészen keskeny hegygerincével, mintha valóban egy dimenziókat átfogó terminál volna. A végállomás a Sinawava temploma volt, ami tulajdonképpen bejárat a park leglátványosabb részéhez, a The Narrows-hoz. Zion legszűkebb része ez, amit a Virgin folyó szakadatlan, dühös folyama vájt ki évmilliók során ilyen keskennyé és barlangszerűvé. Felszerelés hiányában, és cianobaktériumok sűrű jelenléte miatt a vízben ugyan nem tettük meg a 4 órás túrát a kanyonban, azonban a Riverside túraútvonal engedett egy apró betekintést ebbe a csodába. 

Kicsit bánom ugyan, hogy nem voltunk eléggé bátrak, de legalább van miért visszamennünk. Természetesen nem panaszkodom, hiszen a természet ismét megmutatta rendkívüli sokféleségét. A sziklák üledékein 150 millió évet lehet végigkövetni, a négy biogeográfiai zóna felelős az elképesztő biodiverzitásért, és szimplán a látvány, a színek s a természet alkotta formák is mind lebilincselő emlékeket alkottak bennem. A Smaragd medencékhez vezető kirándulóút pompás kilátást adott, mind az apró vízesésekre, mind a távolban, a völgy túloldalán sorakozó hegyekre. A túraútvonal nem lett volna egyébként nehéz, azonban elképesztő volt a meleg és a szárazság, a nap égette minden porcikánkat, így megpihenve az árnyákot adó, apró cseppekben alázúduló vízesés alatt, az Emerald pool alsó részénél, bizony életmentő volt. Ahogy visszaértünk a völgybe igyekeztünk erőre kapni egy doboz eper kíséretében, majd visszamentünk a kocsihoz, hogy áthajtva a majd' 2 km-es Mount Carmel alagúton elérjük következő állomásunkat, az arizónai Page városát.   

*Ez a törvény nem egészen így hangzik el. Tulajdonképpen alkottak egy törvényt, mely mind a vásárlót mind a forgalmazót védi a tej kvalitásával kapcsolatban előfordulandó diszkrimináció esetében.