Néha azt hisszük a másikról, hogy ismer minket, és viszont. De több év kell ahhoz, hogy a másikat igazán tudjuk. Pár hét, vagy hónap édeskevés. Ezalatt legfeljebb megszelídíthetjük, felelősséget vállalhatunk saját bőrünkre. De nem ismerhetjük. Ilyenkor a nő és férfi: személy, hangulat és élmény, majd emlék lehetnek egymás számára, de semmiféleképpen sem egész. És ezt tudomásul kell venni, bármennyire is máshogy mutatkozik a közöttük lévő tejszínhabos feszültség. A felelősség pedig kegyetlen játék. Nem mindig érdemes a másikat magadhoz közel engedni. Minél inkább kinyitod lelked apró ablakocskáit, amikből örömöd, bánatod kiáramlik, annál sebezhetőbb leszel a végén. Bármennyire jól eső érzés megosztani magad a másikkal...csak egy valakiben nem csalódhatsz, és csak egyvalaki nem fog az univerzumodnak hátat fordítani. A többit nem is érdekli igazán, hiszen az is csak egy világ a többi világ közül.
Megszelídíteni a legszebb élmény az életben, kialakítani magamat és téged, minket, közösen, nem ismerve még, hogy igaz lesz-e vagy csak megint egy fájdalomforrás.
Képzelj el egy szobácskát, ahol korom sötét van ugyan, de a küszöb mentén némi világosság beszűrődik. Pontosan tudod, hogy van bent valaki aki téged érdekel, és akit te is érdekelsz, különben nem üzent volna a lelked, hogy járj arrafelé. Végtelen szívdobogás uralkodik a melleden, és akaratlanul magadra öltesz egy szerepet. Benyitsz az ajtón és magad elé képzeled azt aki tudod, hogy ott szuszog a szobában. Néhány szót szóltok, de nem látod még, csak beszélgettek. A hirtelen sötétség megviseli a szemed. Neki is, hiszen mikor benyitottál ő is fényt kapott, most pedig szépen záródik az ajtó. Ahogy befelé haladsz csak a sziluetteket, az alakot, a teste formáját látod. Tetszik. Neki is tetszel. A hangja megnyugtató, a tied játékos, mert hódítasz éppen, mély és kiegyensúlyozott, mert érzed neki ez tetszik. Imponálsz, ahogy a te érzékeidet is megmozgatják a szavai. Ahogy szépen lassan közeledsz a hang felé a sötét szobában, lassan elkezded érezni az illatát is. Bizseregsz, de nem mutatod ennek jelét, hiszen még túl korai lenne. Ő az aki meg akar érinteni. Érzed a derekadon a forró kezeket. De nem engedsz és ez őt megőrjíti. Visszafordulsz és kiszaladsz a szobából.
De már a folyosón sincs olyan fény, mint mielőtt benyitottál volna a szobába. Pihegsz, és nem érted miért rohantál el. Nem bíztál meg benne. Még nem avattad be magadba, ahogy ő sem tette, hiába volt gyönyörű ez a pár perc, és hiába érzed, hogy szükséged van még rá. Néhány mély sóhaj után megint a kilincsen van a kezed. Benyitsz, már nem zavar annyira a bent tátongó feketeség, már magabiztosabban jársz, tudod merre keresd, a szemed is hamarabb megszokja a fénytelen közeget, amit most egy apró üvegszál kettéhasít. Észreveszed, hogy az egyik fele a köldököd magasságából, előled indul, de a végét nem látod, csak annyit, hogy lebeg a térben. Ez némi fényt vet a bent lévőre. Mintha világítanának a szemei. Az üvegszál is valahol ott ér véget az ő hasánál. A megszelídítés madzagja ez, de még nem tudod mennyire erős. Mert kíváncsiságod határtalan közelebb lépsz, és megérinted az arcát. Most te vagy az aki először hozzáér a másikhoz. Gyönyörű nyugodtság ami belőle sugárzik, de Te zaklatott vagy. Éppen most ismered meg az ismeretlent, és ez olyan élményt ad, amitől sírnod és nevetned kell. Egyik pillanatot éled meg a másik után, és tudod, hogy menekülni lenne érdemes. Még nézed a szemeket, szinte belerészegültök egymás vonzásába. Már ez is sok, de pár percet még vele töltesz, majd szép lassan kisétálsz, de nem csukod be magad mögött az ajtót. Most nem pihegsz. Most nem tudod, hogy örülj vagy légy végtelenül szomorú. Felfedezed az üvegszálat ami még mindig ott leng előtted. Magad mögé fordulsz, és ijedten veszed tudomásul, hogy a zsinór másik szélén még mindig ő van. Hiába akarnád tépegetni, ingert érzel arra, hogy ebben a mámorban még több üvegcsókot lehelj a madzagra. Nem telik el sok idő és megint bemész a szobába, de kint már olyan sötét van, hogy a kettőtök üvegszála szinte több fényt ont a szobára és egymás arcára. Most látod őt teljes életnagyságban, és ő is lát téged. A testetek érzékien simul egymásba, miközben lelketek csak egy-egy percre fonódik össze. Az üvegszál körétek csavarodik és vastagodik, egyre nagyobb méretet ölt...És te azt hiszed ez az amit kerestél, míg neki ezer meg ezer ilyen üvegszála van. Ennek ellenére hiszed, hogy a kettőtöké a legerősebb. Egyetlen másodpercben kifényesedik a szoba. Olyan berendezést látsz, amit látni szeretnél. Tele van rózsaszín gyöngyökkel, s közepén Ti ketten. A képzelet gyönyörétől elalélva dőlsz el. Nem hiszed el, hogy ennyire tökéletesen hat a vágy. A világtól megrészegülve dőlsz bele a karjaiba majd könyörögve kéred, hogy mutatkozzon be. Mondja el a nevét, hogyan szólíthatod, hogyan nevezhesd őt, akivel bizony üvegszállal vagytok összekötve. Zavarba ejtően természetesen mondja:
"Illúzió"
Az nem lehet, kiáltasz fel, Te nem vagy érzéki csalódás. Hirtelen zuhanni kezdesz, megfordul a világ. A közös üvegszálatok a nyakadra és a tüdődre tekeredik. Nem kapsz levegőt. Ö némán csak áll előtted, s már tényleg látod...teljesen megvilágítva a lelkét a testeden körbefont üvegszálak vibrálásától, de nem vagy hajlandó elfogadni. Az arcán hirtelen egy mosoly jelenik meg.
Még fel sem fogtad, de az üvegerezet, mely pillanat alatt behálózott, a testeden megkeményedik száz meg százezer sebet ejtve a bőrödön, majd úgy hullik le a földre súlyos csörömpöléssel, mint ahogy az ember kiábrándul egy végtelenül igaznak hitt életből.
Nem tehetsz mást, némi véres üvegcsét magad mögött hagyva kihátrálsz a szobából. A világosság hunyorításra ítéli a szemed, és a könnycseppjeid segítség kérésként tükrözik vissza a világnak a fényt.
El sem fogod hinni, de valaki meg fogja látni a kacéran pislákoló fény-jeleket. Akit majd megint megszelídíthtesz. Csak a különbség annyi lesz csupán, hogy az üvegszálból bársonyfonat lesz, ami az idők során selyemmé nemesedik majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése