Sétálni mentem - 2. rész

 3. nap

Castrojeríz - Itero del Castillo - Itero de la Vega - Boadilla del Camino - Frómista

30 km

Reggel ugyan nehezen, de mégis lábra tudtam állni. Az emeletes ágyon lévő létrafokok egészen kegyetlenül hasítottak bele a talpközépbe, de lassan ezt is megszoktam.  

A hajnali tájat azt hiszem csak az éjszakai csillagos ég látványa múlja felül. Ilyenkor a meg nem fejtett misztikum tovaröppen a fénnyel s felváltja azt a párás és tiszta jövő. A harmatos friss levegőbe szinte kapaszkodni lehetett, ahogy elindultam aznapi utamat teljesíteni. Castrojeríz kis utcáinak mentén a házak falain meg-meg bújt az árnyékom, ahogy a Nap csipásan igyekezett felébreszteni a falut végtelen erejével. A ropogós hajnali pára mögött egy hatalmas domboldal terült elém, aminek megmászása reggeli ébresztőm  lett.

 

Már utam elején olyan tervvel rendelkeztem, miszerint minden második napon cipőt cserélek. Volt egy túrabakancsom (nem volt régi, nem volt igazán betörve), illetve egy sport túracipőm, ami tökéletesen alkalmas volt a Huayna Picchu megmászására is - bár az a Camino egyes részeihez mérten "kis" kirándulás volt. Az utóbbi cipöt magamra öltve, s felérve a dombtetőre, mely kapuja volt a meseta-nak, amellett, hogy lélegzetállító látvány tárult elém, s felismertem néhány ismerős arcot, akik mellett kellemesen kiliheghettük magunkat az emelkedő után, nyugtáztam, hogy rendkívül okos döntés volt cipőt váltani, hiszen a bakancs már kikezdte a bal sarkam belső oldalán a bőrt. 

A meseszép fennsík végtelen mezőkkel és felhőtlen égbolttal lett megáldva akkor, így hiába kezdte el törni a jobb sarkamat a szuper-cipő, nem akartam róla tudomást venni. Egy falucska egyik kávézójának teraszán megpihenve egy ausztrál pszichiáternőnek meséltem lelkesen az elmúlt 3 napomról, miközben abban reménykedtem, hogy lábra tudok állni ismét a 15 perces pihenőm után. Benyomva a teámat (mert útközben nem járja a bor, mert ugyan nem gondolná az ember, de elképesztő koncentrációra és fókszra van szükség) és magamhoz véve egy kis magnéziumos szőlőcukrot folytattam utamat, kissé nehézkesen. A fájdalom miatt, amit a lábaimban éreztem nem igazán tudtam elmerülni a táj szépségeiben, azonban figyelmes lettem egy kolostorra, ahol ingyen teát és kávét osztogattak. Ehhez a helyhez akkor még nem fűzött történet, csupán pár napra rá, ahogy Astorgában egy lengyel lány mesélt itt tapasztalt élményeiről. Most az ő szavait adom át:

"Mindent megterveztem az utam elején, le voltak foglalva a szállások, mert tudtam, hogy szükségem van a biztonságérzetemre. Ahogy te is mondod, teljesen megértelek, hogy akkor alszol nyugodtan, ha tudod hogy lesz másnap is hol pihenned. Viszont valahol Burgos után elhatároztam, hogy nem azért jöttem ide, hogy megtervezzek mindent. Hiszen a Camino egyik csodája abban rejlik, hogy engedjük azt, aminek történnie kell. Így fogtam magam és lemondtam az összes szállásomat. Aznap Frómista előtt megláttam egy kolostort, ahol ingyen teát és kávét osztottak. Körülnéztem, lepihentem, elméláztam. Elméláztam azon, hogy ma ugyan hol a francban fogok aludni. Ebben a pillanatban megjelent egy idősebb, végtelenül sármos alak egy igazán menő autóval, amiből 3 fiatal csinos lány is kiszállt. Ahogy teltek múltak a percek, s miközben egy kihajthatós napágyon pihent a férfi s körülötte legyeskedtek a hölgyek, kiderült, hogy ő egy olasz egyetemi tanár, övé ez a kolosor és a deoratív lányok pedig tanítványai. Nem is kell mondanom, mire gondoltam, azonban felkeltette az érdeklődésem az, hogy ígértek valami közös imádságot. Úgy döntöttem várok még. Ahogy kezdett lebukni a Nap, a kolosorban egy körbe rendeződtünk, székekre ülve. Nem is igazán tudtam mire számítsak, milyen szektába kerültem éppen bele. Az olasz férfi elkezdte a fohászát, ezzel teljesen megváltoztatva az atmoszférát, majd letérdelt mindenki elé és miután mindannyiunk csupasz lábfejét megmosta és megcsókolta, hálát és a köszönetett adott a zarándokoknak. Most is könnybelábad a szemem, ahogy ezt mesélem. Azt hiszem az ilyet hívják meghatározó élménynek. S mindezt azon a napon, mikor töröltem az összes foglalást s rábíztam magam valami sokkal bölcsebbre mint amilyen én vagyok. És persze ott aludtunk a kolostorban, a rettenet hidegben. De megérte."

Továbbhaladva a kolostortól egyre nehezebbnek éreztem a hátizsákom. Ismerős és ismeretlen arcok gyalogoltak el mellettem, olyan tempóban, amit én képtelen voltam tartani, és ez méginkább csak hátrált. Alíg bírtam a jobb lábamra állni, mert minden egyes lépésnél a bokámon lévő kiszakadt vízhólyag égette belém a szuszt. Próbáltam a murvával kirakott nyom helyett a füvön botorkálni, így puhább talajra érkezett a talpam. Izzadtam, rosszul voltam és már oda akartam érni a következő faluba. Az elmúlt napok leghezebb pillanatai voltak ezek. A könnyeimmel kűzdöttem a kikerülhetetlen fájdalomtól. Hogy ne arra koncentráljak, így számoltam. Ha nem számoltam, akkor pedig tudatosítottam magamban, hogy nem kell többet tennem, mint a bal lábamat a jobb elé, s jobb lábamat a bal elé. Minden fél méter egy örökkévalóságnak tűnt, miközben igyekeztem a figyelmem elterelni arról, hogy feladjam, összeessek, vagy éppen elhánnyam magam.

Néhány kilométer után megérkeztem a kiszemelt alberguémbe. Az emeletes ágyra alíg tudtam felmászni, és zuhanyozni is nehezemre esett. Lázadt a testem. Lázas volt minden izmom és se a hideg se a meleg víz nem segített. Kibotorkálva a kertbe, egy flúgos német férfi kínált kamillateával látva mennyire nem vagyok jó passzban. Teám után bíztam abban, hogy a közelben találok valami helyet, ahol ehetek is valamit. A 400 méterre lévő Chiringito de los peregrinos-t választottam (Zarándokok bárocskája). A teraszán egy pár ült, kortyolgatva a sörüket, így örültem, hogy a siesta idején is nyitva találtam valamit. Ahogy közeledtem a bejárat felé szóltak, hogy csak 6-kor nyitnak. Fél 5 volt. Kérték, hogy csatlakozzak hozzájuk, majd jeleztem, hogy semmi másra csak egy pohár fájdalomcsillapítóra és saláta helyett végre proteinre van szükségem. Alíg ültem le (bár ez abban az állapotban meglepően  sokáig tartott), már hozott is a férfi, José egy pohár bort. 

Mint kiderült ők ketten dolgoznak itt, tulajdonosok. A férfi a báros illetve pincér, felesége pedig a konyhában tevékenykedik. Meglepődtem, hogy mennyire fel tudtam oldódni, s milyen folyékonyan beszéltem spanyolul arról, hogyan sikerült tönkretennem a lábam, vagy a pandémiáról, arról, hogy milyen volt itt az élet zarándokok nélkül, arról, micsoda történetek zajlottak le ebben a kis chiringitoban. José  többször megkönnyezte, ahogy a Camino krónikáit, emlékezetes találkozásokat és pillanatokat mesélt abban a kis, világtól elzárt aprócska faluban. 

A nagy dolgok nem nagy helyeken történnek. 

A konyhát miattam hamarabb kinyitották, hogy mihamarabb tudjak enni. Ahogy vártam az ételre José adott egy vízhólyagra kreált csodakrémet, amit serényen kenegettem, miközben rengeteg történetet mesélt melynek szemtanúja volt abban a kis étteremben. 

A Camino testvériség. - mondta

4. nap

Frómista - Población de Campos - Revenga de Campos - Villarmentero de Campos - 

Villalcázar de Sigra - Carrión de los Condes

21 km

Megdöbbentett mennyire jól aludtam s keltem frissen. Az előző este megtelített ismét hittel és energiával. Jól esett a reggeli frissesség, az elindulás, a továbblépés. Ugyan fájtak a lábaim, minden izmom pihenésért kiáltott, de erre a napra nem terveztem sokat. Csupán cirka 20 km-t. Világító repcemezőkön keltem át, magányos fák magányos árnyékát láttam a mezők szélein, patakok folydogáltak békében mellettem, majd egy templom melleti padon eszegetve almámat találkoztam Perry-vel, az amerikai fizioterapeutával. Onnantól együtt tettük meg az út  utolsó egyharmadát, beszélgetve, egymásra figyelve, ami módfeletti gyógyír volt arra hogy eltereljem a gondolataimat a lábam állapotáról, vagy a táskám súlyáról. 

Carrión de los Condes-ben a Szűz Mária kolostorban, apácáknál szálltam meg. Mennyire érdekes dolog ez is. Miért választja egy nő Istenhez való örök hűségét? Úgy beszélgettem volna velük, de mindig siettek valahova. 

Itt mostam először az utam során. A ruháim - miközben ezeket a sorokat írtam-  szépen meg is száradtak a langyos szellőben a templomkertben. Ahogy összehajtogattam azokat, sétálni mentem annak reményében, hogy találok a közelben egy helyet, ahol ilyen későn is adnak még napi menüt, ami általában egy előételből, főételből, desszertből és borból állt. Több ismerős arccal is találkoztam ezalatt a néhány méter alatt, ahogy a francia, kedves úriemberrel is, akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg, annyit viszont tudok róla, hogy repülőgépmérnök. Szakmábavág. Amúgy is: ez az egész - mikor megérkeznek a zarándokok egy faluba, ugyan különböző helyeken szállnak meg, mégis ha találkoznak - hasonló kérdéseket tesznek fel egymásnak...mint a layovereken. Ez az én nomád layorevem. Teljesen különboző életkorú, nemzetiségű, beállítottságú, tapasztalatú emberek találkoznak, miközben a cél látszólag ugyanaz, mégis teljesen egyedi. 

Ebéd közben egy brazil nő testvérpárra és legjobb cimborájuk hármasára leszek figyelmes, ahogy a melletük lévő asztalnál falatozó fiatalokkal beszélgetnek. Kedves volt hallgatni, ahogy nyelvi nehézségek ellenére egészen frappánsan fejezik ki magukat. Mindenhol megtörténhetnek a találkozások, mindenhol lehet "Heuréka!" érzése az embernek, a világ bármely szegletében képesnek kellene lennünk tudni azt, hogy minden pillanat számít, mert az a része az egésznek, a rendszernek, s azok nélkül a pillanatok nélkül a világ nem lenne olyan amilyen. 

"Megtanultam, hogy a kezdet félelmetes, a elmúlás szomorú és ami igazán fontos, az az út."

Miután bevásároltam gyümölcsből (ami mindig volt nálam), egy nagy hálóteremben tértem nyugovóra, körülbelül negyvenedmagammal. Itt bárkinek bármilyen státusza lehet, bármennyi pénze, bármekkora tudása, egója, önérzete, autója vagy villája: a Caminon ugyanott alszik, mint bárki más, ugyanott zuhanyzik vagy jár mosdóba, ugyanúgy fáj a lába és van vízhólyagja. Ugyanúgy megkérdezi magától, hogy mit kerestt itt...de ugyanúgy továbbmegy.