Sétálni mentem - 1. rész

0. nap

Budapest - Madrid - Burgos

Hajnalban a madridi gépen ülve valami egészen izgalmas, régi érzés kerített hatalmába. Kellemes adrenalinnal átitatott félelem volt ez. Az a bizonytalan bizonyosság, hogy tudom, hogy jó lesz, csak azt nem tudom, hogyan. Az ismeretlen és a végtelenül nemmindennapi izgalma kavart szinte hányingert bennem. Utoljára hasonlót majd' 8 évvel ezelőtt éreztem, a sivatagba való kiköltözésemkor. 

Még alíg néhány órája lehettem Burgosban, de már akkor több olyan defektet, feloldásra váró frusztrációt találtam magamban, mint gondoltam. Nem is esett jól ez a hirtelen tükör. Az eső esett, nem volt több 10 foknál, és a város szürkesége cseppet sem volt befogadó. Rettentően kívülállónak éreztem magam. Igaz - gondoltam - még korán, illetve késő van ahhoz, hogy zarándokokkal találkozzak, hiszen akik itt töltötték az éjjelt, már hanjalban továbbálltak, s a délután 1 óra még igazán korai az érkezésre is. 

Zavart, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan kell zarándokolni. Hol fogok aludni, mit fogok enni kikkel fogok beszélni... Képtelen voltam belelátni a Camino hogyanjába. Azon tűnődtem, ugyan mennyi időmbe fog telni, míg belejövök az egész zarándok létezésbe. Sokan nyíván már a Francia Pireneusokból értek lassan Burgosba, s bizonyos voltam benne, hogy számukra már minden mozzanat rutin.

Miután kiváltottam a credencial-omat (zarándok útlevél), melybe pecsétek kerültek idővel az összes falucskából, ahol megszálltam, továbbálltam megkeresni a szállásomat, ami így az első alkalommal egy kis hotelben volt Burgos külvárosában, megengedve magamnak némi kezdeti luxust. Az 5km-es gyaloglás a szállásig egyáltalán nem ejtett kétségbe, bár a 11 kg-os hátizsákom adott némi aggodalomra okot, hiszen a fáma szerint annak tömege nem jó, ha meghaladja az ember testsúlyának 10%-át. Nekem persze azért sikerült majdnem 20%-al elindulni...

Első éjszakám álmatlanságát nem csupán az ismeretlen miatti izgalom okozta, hanem az is, hogy kiderült, hogy nem lehetek túl spontán a szállásfoglalással kapcsolatban, hiszen nagyon sok a zarándok Szent Jakab éve miatt, illetve azt se felejtsük el, hogy 2 évig be volt zárva a Világ. Így éjszaka még email-eket küldtem, s telefonáltam annak reményében, hogy másnap lesz hol letenni a fejem. Mikor éppen elengedtem az egészet, azt tervezgetve, hogy miként fogok a szabad ég alatt aludni, jött egy üzenet - egy olyan szállásadótól, aki előtte írta, hogy nem tud fogadni, mert tele van az albergue (turistaszállás), - hogy éppen ebben a pillanatban mondta le valaki, így felszabadult egy ágy. Itt akkor már sejtettem, hogy a Camino bizony tele van turpissággal. 

1. nap

Gamonal - Burgos - Tardajos - Rabé de las Calzadas - Hornillos del Camino

25 km

Nagy izgatottsággal pakoltam reggel magamra a 11 kilós táskát és hatalmas, büszke mosollyal indultam Caminom első etapját teljesíteni. Történelmi jelentőségű volt számomra az első kagylónak és nyílnak a látványa, ahogy rendületlenül mutatják az irányt egészen Santiago de Composteláig. 

Az első néhány kilométer alatt konstatáltam, hogy ez az egész nem nagy ügy. Minden ment mint a karikacsapás egészen az utolsó 5 kilométerig. Leginkább vonszolni tudtam volna magam. Kényelmetlen volt a házizsák, begörcsölt az egyik lábujjam, a vállaim és karjaim elzsibbadtak a súly alatt és a bal térdhajlatom (amiből valami valahogyan letört egyik jógapóz próbálgatásakor) rettentően sajgott. Ennek ellenére rendületlenül folytattam az utam, hiszen mindig találtam valami természeti szépséget, melyen megpihentettem a tekintetem, míg fel nem töltődtem ismét. Dombokon s völgyekben ücsörgő kicsiny falvakon mentem keresztül, míg egy dombtetőről megláttam a csupán 70 léleknek otthont adó Hornillos del Camino-t, és a hozzá tekergő, fehéren világító utat, melyet mélyzöld fiatal gabonamező ölelt. Ahogy beértem a faluba, két magyar biciklistára lettem figyelmes. Oda is köszöntem nekik. Egyikük nagyon vidám kedvében lévén, s örömére annak, hogy én vagyok az eslő honfitárs akivel találkoznak, közös fotót is készített, majd jelezte, hogy igazából a Camino nem is nehéz. Csak egyik lépés után jön a másik. Bal majd a jobb és megint a bal és a jobb. Gondoltam, hogy könnyen beszél az, akinek kerekek vannak a lábai alatt, mégha azokat hajtani is kell. Meg is lepődött, hogy 25 km után nem folytatom az utam. Hiába, aki bringával van, legalább kétszer megteszi egy gyalogos távját naponta. 

La vida es el camino, no decaigas, continua ... (Az élet az út maga, ne add fel, folytasd...)

 

A szálláson olyan kedvességgel és nyitottsággal fogadtak, ami teljesen megdöbbentett. Távolivá vált tőlem ez a közvetlenség egy olyan világból kilépvén, ahol a szomszédaim még a liftbe belépve sem köszönnek...se rám, de még vissza is ritkán. A szálláson berendezkedve teljesen a háttérbe húzódva figyeltem további zarándokok megérkezését és beszélgetéseiket. Még vacsorát sem kértem, ahol esélyem lehetett volna szocializálódni. Mint aki megnémult, alíg ejtettem ki a számon egy-egy mondatot. Rosszul esett ez a felismerés, hiszen régebben, akár gyerekkoromra visszagondolva, be nem állt a szám, mindig nagyon hamar találtam közös nevezőt mindenkivel, aki utamba került. Azonban tele lettem gátlással idővel, s úgy éreztem, nekem aztán igazán nincs mit mondanom. Tűnődtem, változhat-e ez bennem a Camino alatt, képes leszek-e nyitni az emberek felé, bízni bennük s elfogadni őket olyannak amilyenek. Egyáltalán változhat-e az ember az út alatt? Tudni fogom-e kimutatni a bennem zajló érzéseket? Nem csak a fájdalmat vagy nyomorúságot, de az örömöt és pillanatnyi boldogságot is? Egyáltalán fogok-e még igazán mélyről jövő örömöt érezni úgy, hogy az nem vegyül semmiféle félelemmel vagy keserűséggel? S képes leszek-e ezekről beszélni? 

Ilyen dolgok jártak az agyamba, míg a kis ablakon keresztül néztem a végtelen mezőket s hallgattam a lentről felcsörömpölő vacsorahangokat. És ez így jól is esett. A Camino elkezdett dolgozni bennem. 

2. nap

Hornillos del Camino - Arroyo San Bol - Hontanas - Castrojeriz

20km

Nehezen telt az első éjszakám, hiszen a 6 ágyas hálóteremben ketten horkoltak s az emeletes ágyam alsó szintjén pedig a német Cybill folyton mocorgott. Már ez az éjszaka elég volt ahhoz, hogy konstatáljam: a füldugóm igazán nagy kincsemmé látszott avanzsálni. Reggel esélytelen volt mosdóba kerülni, de végül emlékeztettem magam arra, hogy ez nem azért lehet baj, mert valamiről lekések...Mindenki a saját tempója szerint halad. Valakihez képest ugyanis mindig vagy lassú, vagy gyors leszek. A lényeg az lett a továbbiakban, hogy magamhoz mérten hogyan teszem meg az aznapi távot. 

Magambaszívtam a felhőtlen hajnalt s elindultam. Végenincs mezők a zöldnek olyan árnyalatát adták vissza, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. A friss szél csak úgy simogatta a búzatengert, s messze a dombok tetején ott magasodtak a szélerőművek s a hatalmas mélasággal forgó lapátaik. Alíg két napos tapasztalataim arra engedtek következtetni, hogy az első néhány km-t szinte pillanatok alatt maga mögött hagyja az ember a reggel megújúlt energiáinak és frissességének köszönhetően. Mivel kezemben volt az útvonaltervem s az adott napon megtenni kívánt távolság a fejemben, mint valami bűvös szám keringett, így a tudatom képes volt a testemet úgy irányítani s felkészíteni, hogy erőmet megfelelően tudjam beosztani. Így végülis teljesen mindegy, hogy 15, vagy 25 km-t kívánok megtenni egy nap, attól függően, melyik információt tudatosítottam. 

Castrojerízhez közeledve az utolsó néhány km-t Páduai Szent Antal nevéhez fűződő kolostor romjai tették érdekessé. A XIV. század óta álló, ma is látható romok annak idején a klastrom alagútjának adtak otthon, mely részét képezte a korházként is működő épületnek. Az itt tevékenykedő hívők a Camino-n megbetegedetteken segítettek, kifejezetten a Szent Antal tüzében, vagyis orbáncban szenvedőkön. 

A következő két és fél kilométer nehezen ment. Látva a célt, a domboldalon szunnyadó Castrojeríz-t és a dombtetőn álldogáló kastély romjait, mintha minden lépéssel távolabbak lettek volna. Nehezen, de egy nagy mosollyal érkeztem meg a szállásra, ahol ugyanúgy, kedvesen és örömmel fogadott egy kóreai nő. Felhúztam a párnámra és a matracomra az általában minden szálláson járó nemszőtt texilt, elrendeztem a felszereléseimet és lezuhanyoztam, majd úgy döntöttem elsétálok a város centrumába uzsonnázni valamit. 50 méter után alíg bírtam járni. Így visszafordulva alberguemhez kirendeltem a salátámat - mondván, nem árt, ha egészségesen eszem s hús helyett is zöldséggel igyekszem beérni.   

Élveztem a csendet, s élveztem azt is, ha mellettem hasonló cipőben járó emberek kezdtek beszélgetni. Élveztem, hogy nagyjából a semmi közepén vagyok, s a madárcsicsergést, a macskák nyávogását és este a közös kóraei vacsorát is, ahol beszélgetésbe elegyedtem egy amerikai 65 év körüli testvérpárral, Paullal és Fosterrel, illetve Perryvel, egy volt fizioterapeutával Wyoming-ból. Mint ahogy a legtöbben, ők Saint Jean Pied de Port-ból, a Francia út "hivatalos" kezdőpontjából indultak. Végtelen érdeklődéssel és humorral teli csevegés volt, néhány pohár igazi házi vörösborral körítve, hiszen mint ahogy tanultam az albergue házigazdájától: 

"No vino, no camino."

Itt tartózkodásom alatt ütközött velem szembe az, hogy emberek életét változtatta meg a Camino, mint ahogyan a szállás tualjdonosának, Dani feleségének is. Kóreából érkezett zarándokolni néhány évvel ezelőtt, s úgy döntött itt is marad. Ahogy fogalmazott:

"Egyszerűbb életre vágytam, aztán  az, hogy elhagytam a gyökereimet, az bonyolított meg mindent. Sehol sem egyszerűbb, mindenhol azt kapjuk amiből tanulni kell, csak más köntösben." 

Nem tudom, hogy a beszélgetés, a bor vagy az egyszerűség misztikuma miatt, de ekkor kezdtem érezni valami nagyon megindítót, valami végtelenül mélyet. Lassan kézzelfoghatóvá váltak a régen hallott bölcseletek, az üresnek hitt szavak pedig kezdtek megtelni valódi tartalommal.