Sétálni mentem - 3. rész

 5. nap 

Carrión de los Condes - Calzadilla de la Cueza - Ledigos - Terradillos de los Templarios

30km

Reggel hamar elkezdtek mocorogni a koránkelők, a Nap is még a takarója alatt volt. Megébredve én is elkezdtem lassan összeszedni magam, s az első fénysugarak kíséretében indultam útnak, meglepően jó kedvvel. Ez volt az első napom - s utolsó is -, hogy zenét hallgattam séta közben, és igazán érdekes helyekre vitt gondolatban, elmerülve a muzsika ritmusába és elbambulva a táj szépségén. A zene rengeteget segített, az idő is gyorsabban telt. Előttem s mögöttem megannyi zarándok tette útját, ki gyorsabban, ki lassabban, ki egyedül, ki utitársával. Olyan megható pillanat volt ez, hogy beleborzongtam. És persze felettébb örültem annak, hogy éppen akkor semmim nem fájt. Gondoltam is: milyen jó, hogy lekezeltem a még ép, kb 3x2 centis vízhólyagomat egy speckó és méregdrága tapasszal...

Ahogy megfogant és tudatosult bennem ez a gondolat, abban a pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos vízhólyag kidurran, s a benne levő folyadékot, mint kiszáradt föld a vizet szívta magába a pamutzoknim. Miközben cseréltem a zoknimat, arra gondoltam, micsoda analógiát húz a Camino, magával az élettel. Hányszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy mikor már majdnem minden stimmel, minden a helyére kerül, akkor történik valami váratlan, megoldásra váró feladat. (Erről egy meme jut eszembe: "- Én: Végre boldog vagyok! - Élet: Hahaha, várj egy percet!")

Valahogy mindig került mellém valaki, aki akár egy rövidke mondattal, vagy éppen egy kellemes, hosszabb beszélgetéssel, de elterelte a fájdalom s a fáradtság kínjain való bosszankodásom. Mint ahogy az a mexikói fejkendős srác, akinek elfelejtettem a nevét. Még így, néhány nap után is képes voltam megdöbbenni az emberek nyitottságán és figyelmességén. 

20 km után álltam meg először, ahogy terveztem is. Miután elmajszoltam egy szendvicset és kiszellőztettem a lábam, borzalmas nehéz volt ismét belebújni a bakancsomba és hátamra tenni a csomagom. Látva, hogy a már egyszer átcserélt zoknim is úszik a vérben, összeszorítottam a fogam, és nekiveselkedtem az utolsó 10 km-nek. Nehéz mindig felvenni a ritmus egy-egy pihenő után. Éreztem, ahogy a végletekig feszítem a testem. 

Magam mögött hagyva megannyi virító repcemezőt, megérkeztem a kimondottan kényelmesnek tűnő alberguembe, hiszen az összesen négy-ágyas szobákhoz tartozott egy saját fürdőszoba is. Micsoda luxus! Ahogy berendezkedtem arra az egy éjszakára nem kívántam mást, csak egy frissítő zuhanyt. Fájdalmas mozdulatokkal leoperáltam magamról a ruhát, s amint megláttam a lábam, azt hittem rosszul leszek. Nem volt ötletem arra, hogy miként fogok a következő nap 22 km-t gyalogolni ilyen állapotban. Ahogy betadine-al kezelgettem a vízhólaygnak már régen nem nevezhető nyílt sebeimet, az a három fős brazil csapat viharzott be a szobába, akikkel egy étteremben ettünk Carrión de los Condes-ben, napom kiinduló helyszínén. Egyikük, látva, hogy nem volt igazán őszinte a mosolyom, kérdezte, hogy van-e váltócipőm. Persze, hogy van - mondtam, csak éppen az a másik lábamon lévő sebet okozta. Nevetve említettem, hogy van papucsom, legrosszabb esetbem azzal botorkálok el másnap Bercianos-ig. Erre elővette táskájából a szandálját, s odaadta nekem, hogy viseljem azt, míg rendbe nem jön a lábam, hiszen neki teljesen jó a bakancs, amit hord, nincs szüksége váltásra. Alíg hittem a szememnek. Hebegve-habogva vettem el Margot-tól a szandált, szinte szóhoz sem jutottam. Mondta, hogy egy igazi zarándok ott segít, ahol tud, s ezzel ő nem tesz többet, mint ami a zarándoki kötelezettsége s fogadjam el szeretettel, majd visszakerül hozzá úgyis, amikor szüksége lesz rá. 

Kiültem a kertbe. s szokatlanul nyitottan beszélgettem a körülöttem levőkkel. Történeteket szívtam magamba, miközben hálásan vettük magunkhoz a vacsoránkat asztaltársaságommal, egy kanadai hölggyel s a már barátként ismert amerikai testvérpárral.

6. nap

Terradillos de los templanos - Moratinos - San Nicolás de Real Camino - Sahagún - Calzada del Coto - Bercianos del Real Camino

27 km

Pedig csupán 22 km-t terveztem. És nem is volt könnyű ez az etap. Fájtak a lábaim, és kevésbé voltam motivált, hiába volt friss a levegő s hiába merengtem el az előttem haladó egyre rövidülő árnyékomban, ahogy a Nap lassan a fejem búbjához ért..

...Nem értettem mit keresek ott. Úgy éreztem pillanatok választanak el attól, hogy feladjam. Az egészet nem akartam, nem szerettem éppen. Sahagún külterületére érve, betonházak, elhagyott gyárak között lépkedve egy alak közelített felém, a semmiből előbukkanva. Nagy, fogatlan, de annál kedvesebb mosolyával üdvözölt és kérdezte, honnan való vagyok. Nem volt több 2 percnél a beszélgetésünk, mikor a kezembe nyomott egy kis fehér borítékot és jó szorosan megölelt, majd utamra engedett. Ahogy továbbléptem s kinyitottam a papírdarabkát egy ima volt benne:

"Virgen Peregrina

Sánanos, Madre, la herida que nos hace el caminar. Sea tu amor ese hilo que sostiene nuestro andar. Somos futuro en presente. Con tu Aurora llegará. Sé nuestro afán, nuestra guía, Camino a la Libertad...Jesús"

vagyis

"Szűz Zarándok

Gyógyítsd meg a camino okozta sebeinket Anyám, Legyen a szeretet az a fonál, ami miatt továbbmegyünk. Mi vagyunk a jövő a jelenben. Megérkezel a hajnal fényével. Légy lelkesedésünk s vezetőnk a szabadság felé vezető úton...Jézus"

Ahogy meghatódva hátranéztem, nem láttam már senkit. Nem tudtam, hogy angyalok is járják a Caminot, hiányos és jámbor mosollyal.

Itt kezdett derengeni ismét az, amit előző nap éreztem. A párhuzam Élet és Camino között. Mikor nagyon mélyen vagyunk, mikor már feladnánk, mikor már minden fáj és nyűg és kiszállnánk...akkor mindig, mindig jön valami ami miatt mégis továbbmegyünk. Egyik láb, másik láb. Egyszerű mozdulatok nehéz egymásutánja. És a tér és az idő segítségével biztosan történik egy szandál, egy ima vagy akár egy biciklis bíztatása, egy autó dudaszója, ami elég erőt ad ahhoz, hogy képesek legyünk folytatni az utat.

Ahogy beértem a szépséges kisváros centrumába, leültem egy zarándokokkal teli kis kávézóba. Várva a szendvicsemre és kólámra (nagyon nagy lendületet tud adni) éreztem, hogy elveszik az összes erőm. A sorból le kellett, hogy üljek, nehogy összeessek. 

Az utolsó 10 km-en elméláztam azon, hogy az utóbbi néhány hónapban mennyire elveszítettem a hitem az emberiségben. Olyan gondolataim támadtak, melyeket magam szégyeltem. Mindig csak zajt hallottam, amiben az emberség lényegesen elhalkult. Az utóbbi pár napban viszont kezdett visszatérni a bizodalmam abban, hogy az ember alapjaiban véve jó. 

Megérkezve a szuper kényelmes alberguébe, éreztem, hogy szépen lassan én is bizalmasabb leszek a körülöttem levő ismerős arcokkal. Ott volt a mexikói fazon, a francia repülőgépszerelő és beszélgetésbe elegyedtem egy szintén amerikai, hasonló korú férfi testvérpárral, mint akikkel az előző napokban társalogtam. Persze voltak bizarr alakok is, akiktől ki tudott rázni a hideg, mint ahogy a groteszk mosolyú francia író, akinek a szemében ritka őrületet lehetett felfedezni.