Csak azok a páratlan napok jutnak eszembe erről a zeneszámról, amikor délutános voltam a munkahelyemen. Reggel kinyitottam a szemem, hencsiztem még a matracon, míg a párom készülődött a munkahelyére. Akkor már nem voltam lelkes és nem csináltam Neki reggelit, se kávét, és az ajtóba sem kísértem ki. Pláne, ha korán igyekezett be az irodába. Miután hallottam kiállni a garázsból, pár percre azért felkeltem. Elképesztő feszültség, öröm és bánat volt bennem. De leginkább döntésképtelenség. Meg izgalom, hogy milyen válasz jött az előző éjszakai e-mailemre. Nagy nehezen kikeltem a matracról és a maradék kávét kiöntöttem magamnak. Bebújva a pöpec IKEÁs fürdőköppenyembe (ami hiába volt S-es mértű, így is úgy lógott rajtam, mintha egy törpére akasztották volna fel Columbo kabátját) bekapcsoltam a számítógépet, és jó hangosan ismétlésre tettem ezt a számot. Kinyitottam az erkélyajtót, leültem a gardóbszekrény tükrös részével szemben és rágyújtottam egy cigarettára. Te jó ég, mekkora hanguat, gondoltam hangosan. A február végi, reggeli nap sütötte az arcom. A szemem a tükörben pedig segítségért kiáltott.
Folyton azok az érzések, az élmények, mondatok és érintések jöttek felszínre. Megborzongtam. Nem tudom mi a kurva életet akarok. Hogy döntsek? Mi lesz nekem a legjobb? Mit kell feltennem egy lapra? Mit kockáztatok?
És közben a dal csak szólt, és ismételt, és abbamaradt és megint elkezdődött, előhozva azokat a pillanatokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése