Szufla...

...vagy sóhaj, lélegzet, szusz...amikor az ember nagy levegőt vesz, hogy megnyugtassa magát. Én is sok mély lélegzetet vettem akkor. Nincs legjobb szó arra, hogy minek a hatására. Döntésképtelenség, feszültség, izgalom. Csillapításra használom.
Ülök a kocsiban, miután kinyitotta nekem az ajtót. Jár az agyam, írtó kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből az estéből, és hogy milyen élményekkel gazdagodhatok. Nem mondom, hogy nem várok el semmit. Oly mód vagyok merész, hogy kifejezetten élvezem, hogy játszom a tűzzel. Csak azért, hogy minél intenzívebb legyen az aktuális pillanat. Mert tudom magamról, hogy sosem elég, és hogy engem sosem lehet teljesen kielégíteni, bárki bármit csinálhat. Ugyan elkápráztat, és irányít - vagyis csak azt hiszi - de sosem 100%ig az enyém. És én azt akarom, hogy csak az enyém legyen, csak én legyek OLYAN hatással az ő világára, és kivétel legyek mindenki közül. Ezek a gondolatok járnak a fejemben miközben elindulunk. Ostobaság. Nem tudom hova menjünk, így a döntés nem az én kezemben van. Lepj meg, ahogy délután tetted. Igen, én az a lány vagyok aki szereti a meglepetéseket (de csak és kizárólag akkor, ha van rajtam smink).
Kicsike-picike kandallós részre ülünk. Végtelenül forr a levegő, muszáj lehűtenem magam egy pohár borral. Húzni akarom. Egy vastag kötéllel. Nem is, inkább egy lánccal. Úgy akarom ráncigálni, ahogy nekem jól esik. De nem megy. Nem sikerül eljátszanom azt a szerepet. Neki viszont igen. Elcsábulok, ahogy figyeli az összes mozdulatom. Eszembe sem jut, hogy a testem mindent elárul. Ahogy elpirulok, ahogy a kezemmel hadonászok, ahogy ügye-fogyott módon nevetgélek bele a borospoharamba, miközben édes pillantásokat vetek a szemébe. Nem megy sokáig belenéznem, mert végtelen zavarba jövök. Azon gondolkodik vajon mennyire ért hozzám legutóbb. Álmodta-e, vágyta-e vagy valóban megtörtént? A zavar kicsit sem látszik rajta. A természetesség etalonja. Úgy beszél róla(m) mintha egy mindennapi élményt adna elő. Elkezdek haragudni. Zavar, hogy nincs frusztrált érzése, hogy nem izgatott. Vagy ez azért volna, mert már annyira megszokott maga mellett? Az kizárt. Megint nem tudom mi van. Hazajár az eszem. Elkap a lelkiismeretfurdalás, de próbálom legyűrni. Sóhajtok. Kettőt is. Ahogy mélán veszem a levegőt, a tüdőm komótosan emelkedik. Van ennek közönsége is. Figyeli ahogy megfeszül a nyakam és az inak az ürőerem mentén. A tetőpontnál résnyire nyitom a szám majd ott fújom ki a levegőt. Végigköveti az útját és láthatólag elképesztő képet fest maga elé. Csodálja ahogy a levegő mélyen megbújuk tüdőm szegleteibe. Végighalad az összes tüdő-bolyhocskán, magábaveszi az összes oxigént, majd fáradtan távozik torkomon keresztül. Ránézek és ráharapok a szám közepére. Kikerekedik a szeme. Végre én irányítok. Nem bírja tovább és a kulcscsontom vonalán egyszer végighúzza mutatóujját. Nem hoz lázba. Nem engedem.
A térdem központi téma kettőnk között. Ahogy ráteszi a kezét megint elönt a kétségbeesés. Sóhajok sorozata telíti be a kocsit, ahogy céltalan utunkat járjuk. Megfogom a kezét, mert jól esik. Nézem, ahogy vezet és mégcsak egy sebességváltás erejéig sem veszi le rólam a kezét. Inkább a másikat használja, miközben a kormányt a térde támasztja, s így irányítja az autót. Imádom a veszélyes vizeket. Élek. Most érzem, hogy élek.
A város szép éjszaka. Nincs mit tenni, kibaszott romantikus ez az egész. Elkezdem gyűlölni az érzéseimet. Mintha valaki mindig követne, paranoia fog el. Nem, ez így nem jó. Mégis olyannyira élvezem a helyzetet, hogy hagyom, had sodorjon magával. Átadom az irányítást. Nem tehetek mást. Lassan úgy is nyitott könyv leszek.