...és azon töprengek milyen összetett lény is az ember. Mennyire sok érzést meg tud élni és át tud adni. Ha látok valakit keservesen zokogni nekem is kell...hiszen belegondolok, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Nem tudok kibújni az alól a felelősség alól, hogy egyszer majd én is örök fájdalmat okozhatok. És bizony azzal sem vagyok kibékülve, hogy egyszer majd engem csalnak meg a halállal. Mert mind meg leszünk csalva egyszer előbb vagy utóbb. Felmerült bennem az a kérdés, hogy érdemes-e azért a feszítő fájdalomért, a kilátástalanságért és a nagy semmi érzésért cserébe keresni azt a valakit, akit magunk mellett tudhatunk sok sok éven át. Megéri-e olyan illúzióban élni kettőnk világát, hogy örökre együtt lehetünk? Vagy csak figyeljünk a jelenre tudva, hogy ez úgy sem tarthat örökké? Egyértelműen a legnagyobb sajogást, a legfélelmetesebb tükröt tartja majd elénk az élet...bármelyik oldalon állunk, bármelyikünkkel paktál le hamarabb a halál. Én nem akarok fájdalmat okozni s nem akarom, hogy nekem fájdalmat okozzanak.
Csak ülsz, néha nagyokat jajjgatsz magadban s nem akarod elhinni ami történt. Annyit veszel csak észre, hogy valami nagyon fáj, s mikor realizálódik benned, hogy elvesztetted egy részed, hirtelen a világ súlyai nyakadba szakadnak és a szíved helyén valami feketelyuk szívja magába a tüdőd összes levegőjét. És ez így ismétlődik perceken, napokon, hónapokon keresztül, miközben nem érted, hogy miért nem tűnik el a gombóc a torkodból. Mert be lettél csapva. Neked nem ezt ígérték. Téged itt hagytak és végtelen méreg van benned, hogy nem Te mentél...akármilyen elképesztő félelem van benned.
Mindannyian meg leszünk csalva ebben az életben, és a legnagyobb csáberő a halál. Nincs az a szerelem, amelyik bele nem sétálna ebbe a csabdába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése