Nah igen, nem tudom kinek jutott ez már eszébe...biztos sokaknak. De hogy komolyan el is gondolkodjanak erről a kérdésről...hát nekem most volt időm. Ahogy félig előretolt állal - mint ahogy dühös hangulatom alkalmával lenni szokott - utaztam haza a metrón miközben ezen töprendgtem, csakhogy eltereljem az élet nagy dolgairól a figyelmem. Bizony. Egy fél literes áványvíz így el tudja vinni az ember gondolatait. Néztem, kémleltem az üveg egy ugyanazon pontját és hihetetlen megjelentek az apró, fokozatosan növekvő léggel teli gömböcskék. Csak odapislogtak, és izgatottan várták mikor nőnek még nagyobbra. Nőttek nőttek, alíg telt el néhány másodperc és már akkorára cseperedtek, hogy hirtelen, a másodperc tört része alatt kilövelltek biztos helyükről. Felfelé, ahol már nem folyadék veszi őket körbe. És ennyi volt. Meghaltak. De végtelen izgatottsággal, odaadással és buzgósággal.
Ma, ahogy többeközött megismertem egy régészt, egy szobrászt egy polihisztort elgondolkodtam, hogy én mit is keresek közöttük. Vajon ér-e a munkám, odaadásom, érek-e én egyáltalán annyit, hogy az én véleményemre figyeljenek. Érek bizony. Én is tartok valahová, nekem is van ezzel célom. Én vagyok a cél. Hogy határaimat feloldva vegyüljek el a világban. Mint a buboréknak, hogy eggyé váljon a levegővel. Hiszen a buborék is 'csak' buborék, amíg fel nem ér a felszínre, pedig ugyanaz van benne, mint a víz felett: levegő. Csak korlátok fogják közre. Emiatt katapultál, kilövi magát. Neki az az élet.
Ez a zene azt hiszem ilyen (5:15-től végképp):
http://www.youtube.com/watch?v=1xPZCiIhB20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése