Hogy én mekkora idióta csitri vagyok.
Kényeztetsz? Én erre kéjelgve dobálom magam. Megint egy chinon segít az oldott hangulat megteremtésében. És most tényleg zavarban vagyok, mert már minden megengedett, már minden szabad. Én is. Ő nem tudom. Ő csak játszik, de én többet gondolok. Az illúzióim olyannyira hatalmukba kerítenek, hogy vakságom mellé vágy, pajzán gondolatok is társulnak.
De hogy az elején kezdjem...furfangos ez az internet. Mindig el lehet érni az embert, és mindig lehet utána koslatni. Orwell '84...nagyon tuti. El is ért, és módfelett nagyvonalúnak mutatkozott. Nem, én nem eszem ma húst. Oldd meg anélkül és el ne kényeztess. Én a bort viszem. Az lényegesebb. Ki kell takarítani? Be kell vásárolni? Ne csináld már, nem vagyok már vendég nálad. Tényleg nem zavar a sok por, Cica? VAGY Tényleg nem zavar a sok porcica? Nagyot dobban a szívem, mert rendkívül jól áll a szájából. Rettentően izgatott vagyok. A villomoson is. És a kocsiban. És a liftben. És a szobában meg az erkélyen. Olyan figyelmességgel ugrál körbe, amit nem tudok hova tenni. Úgy vonaglik bennem a kíváncsiság, mint ahogy a zenére lüktetnek a kis gömböcskék, feketelyukak, a képernyőn, amik körül színesre fogják a világot a fények. Mikor megteremtve a hangulatot egy pohár borral és néhány gyertyával az erkélyen ő sütögetve én csak nézve őt beszélgetünk, a bűn és a jókedv érzése ötvöződik bennem. Önzően és naívan állok ott, védtelenül. Nincs mentségem, nincs, mibe valóban kapaszkodhatok. Pedig azt érzés gyönyörszerűen kéj-mámoros, bódítóan felemelő.Minden szó amit mond azt hiszem miattam mondja. Tadaam...ezzazz. Biztos siker, innen már értelmetlen gondolkodom a múlt történetein. Olymódon van összeszorulva a gyomrom, hogy csak néhány falatot vagyok képes legörgetni a torkomon egy-egy korty borral segítve azt. Nekem még ez nem nyílvánvaló. Fordítottan arányos a mesterkéltségünk. Én minden gondolatomat, érzésemet, porcikámat megosztom...mégsem vagyok fesztelen. Ő hallatlanul az. Pedig semmit nem oszt meg velem, ami igazán mély lenne benne. Mint egy drámába, játszik az érzékekkel, tanul a reakciókból, elemez mint egy tudós. Mélyen pislog miután próbálunk farkasszemet nézni. Pontosan tudja mi az amitől teljesen elvesztem testem felett az egyensúlyt. Nincs koordináció. Van viszont feszültség. El sem tudom képzelni, hogy nem kívánjuk meg egymást. És mindent előre látok, oda-vissza. Megmosom az arcom, hátralépek, zavartan lefekszem. Mosolygok. Ő is, pofátlan elégedettséggel. Zihál. Nézem. Pihegek. Számba harapok. Belehelem a világot. Megfeszülök. Hangot adok a kéjnek. Rezdül a kéz, arc, a has és minden porcikánk. Csókol. Simogat. Leteszem a kezemből a bort. Térdem. Pillantások, mintha elképzelésünk sem volna mi következik. Tudom, hogy már nincs visszaút. Egy bort még senkinek sem ártott meg, nemigaz?
Álmodok. De csak néhány perc erejéig, amíg sikerül aludnom. Vagy amikor pont ébren vagyok. Nem megy az alvás, képtelen vagyok olyan nyugolommal pihenni mint az ágy túloldalán lévő. Végigkövetem, ahogy felkel a nap, és egyre világosabb lesz a lakásban. Lassan már a faliórát is látom. Forgolódok. Bambulok, alvást szimulálok és számolom a perceket, hogy ébredjen fel. Nem látok meglepettséget az arcán. Mosolyt látok. Miért néz? Reggel nem vagyok szép. A kócos hajam és a felduzzadt arcom lehet a derü oka. Babszem.
Egyetlen receptemmel is meggazdagítottam a reggelt egy szörnyű kávéért cserébe. Újfent totális filmszerűség. Színész vagyok, ő pedig méginkább.
Kezdem végtelenül félremagyaráhatalannak gondolni a kettőnk között feszült húrokat. Nem is tudok abba belegondolni, hogy ez máshogy lehetne. Kis ábrándokból elvárások, apró érzés-cseppekből bizonyosság születik.
Na így lesz kis vacsorából nagy vacsora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése